A folyópartok, úgy látszik, valami rejtélyes erővel vonzzák magukhoz a városlakókat; a folyó szelíd mélabújában talán saját változásuk tükörképét kutatják a padon ülő vagy a korlátnak támaszkodó emberek. A víztömeg lassú mozgása, egy-egy letöredezett, sodródó ág óhatatlanul visszaidéz néhány emléket, gondolatot a szemlélődőben – talán épp a szembesülés és a mérlegelés vágya serkent bennünket arra, hogy vissza-visszatérjünk a folyóhoz, mely számunkra egy őszi estét, verssorokat, egy lassú léptű sétát őriz. Már a prózák, elbeszélések olvasása során ez a gondolat rémlett fel bennem, s most, amikor az olvasás végeztével becsukom a könyvet, ismét előtűnik- immár hangsúlyosabban.
Nagy Abonyi Árpád Tükörcselek című kötete tartalmaz úti élményekből táplálkozó, már-már beszámolószerű prózákat, elvontabb, asszociációkból összeálló írást és elbeszéléseket egyaránt. Az olvasó képzeletét minden bizonnyal az útleírások ragadják meg leginkább: hegyi kirándulás az Ardennekben, séta Palermóban és Amszterdamban, hajóút Norvégiából Dániába, vagy éppen séta az Etna tűzhányó gázkitörésekkel tarkított lejtőin. A könyv első felének prózáiban egymás után bukkan fel az elbeszélő Európa legkülönbözőbb pontjain. A környezetről idővel mintha az egyénire helyeződne át a hangsúly: a nézőpont megváltozik, a domború tükörben a tájak, séták és kávézók mellett a szemlélődő más, bizonytalanabb képeket is felfedez. Így rajzolódik ki egyfajta változás, mely mégis pontos utat ír le a könyv elejétől a végéig.
A folyóvíz csak mintegy kiindulópontként szolgál, hogy az élmények és emlékek közül némelyik újból felbukkanhasson, megjelenhessen;. az élmény letisztul és formát kap, távlatot nyer az emlékező számára. A prózák mindegyike, számomra úgy tűnik, hasonlóan formálódhatott és nyerhette el végleges alakját.
Azonban a prózák elé illesztett idézetben ezt olvashatjuk: „A domború tükör a tárgyról kicsinyített és látszólagos képet ad.” A képek áttételesen és torzítva jelennek meg. Az olvasók talán sajnálják, hogy az elbeszélői hang a hangulatos úti élményekről más témákra tér át. De ne feledjük, hogy a domború tükröt mégiscsak egy kutató ember tartja a kezében, aki időnként saját magát is viszontlátja az emlékeknek kiindulópontként szolgáló felületen.
Végső soron egy hangulatos és izgalmas felfedezésen vehet részt az olvasó, amely a tájaktól inkább az utazó felé tart. Talán nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, időnként mindannyian elidőzünk valamilyen folyó partján.
Döme Szabolcs (2008. december)
Nyúlfogú, kacarászó mondatok Az egykori újvidéki folyóirat, az Új Symposion-származású Balázs Attila Világsarok non-stop című könyve a vajd...
KÉPLÉKENY UNIVERZUMOK Verebes Ernő: Árnyak a tetőtérben. zEtna, Zenta, 2007. „Mielőtt messze odafenn megszületett volna Zuhanás, el...