Nagy Abonyi Árpád: Tükörcselek

A folyópartok, úgy látszik, valami rejtélyes erővel vonzzák magukhoz a városlakókat; a folyó szelíd mélabújában talán saját változásuk tükörképét kutatják a padon ülő vagy a korlátnak támaszkodó emberek. A víztömeg lassú mozgása, egy-egy letöredezett, sodródó ág óhatatlanul visszaidéz néhány emléket, gondolatot a szemlélődőben – talán épp a szembesülés és a mérlegelés vágya serkent bennünket arra, hogy vissza-visszatérjünk a folyóhoz, mely számunkra egy őszi estét, verssorokat, egy lassú léptű sétát őriz. Már a prózák, elbeszélések olvasása során ez a gondolat rémlett fel bennem, s most, amikor az olvasás végeztével becsukom a könyvet, ismét előtűnik- immár hangsúlyosabban.
Nagy Abonyi Árpád Tükörcselek című kötete tartalmaz úti élményekből táplálkozó, már-már beszámolószerű prózákat, elvontabb, asszociációkból összeálló írást és elbeszéléseket egyaránt. Az olvasó képzeletét minden bizonnyal az útleírások ragadják meg leginkább: hegyi kirándulás az Ardennekben, séta Palermóban és Amszterdamban, hajóút Norvégiából Dániába, vagy éppen séta az Etna tűzhányó gázkitörésekkel tarkított lejtőin. A könyv első felének prózáiban egymás után bukkan fel az elbeszélő Európa legkülönbözőbb pontjain. A környezetről idővel mintha az egyénire helyeződne át a hangsúly: a nézőpont megváltozik, a domború tükörben a tájak, séták és kávézók mellett a szemlélődő más, bizonytalanabb képeket is felfedez. Így rajzolódik ki egyfajta változás, mely mégis pontos utat ír le a könyv elejétől a végéig.
A folyóvíz csak mintegy kiindulópontként szolgál, hogy az élmények és emlékek közül némelyik újból felbukkanhasson, megjelenhessen;. az élmény letisztul és formát kap, távlatot nyer az emlékező számára. A prózák mindegyike, számomra úgy tűnik, hasonlóan formálódhatott és nyerhette el végleges alakját.
Azonban a prózák elé illesztett idézetben ezt olvashatjuk: „A domború tükör a tárgyról kicsinyített és látszólagos képet ad.” A képek áttételesen és torzítva jelennek meg. Az olvasók talán sajnálják, hogy az elbeszélői hang a hangulatos úti élményekről más témákra tér át. De ne feledjük, hogy a domború tükröt mégiscsak egy kutató ember tartja a kezében, aki időnként saját magát is viszontlátja az emlékeknek kiindulópontként szolgáló felületen.
Végső soron egy hangulatos és izgalmas felfedezésen vehet részt az olvasó, amely a tájaktól inkább az utazó felé tart. Talán nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, időnként mindannyian elidőzünk valamilyen folyó partján.

Döme Szabolcs (2008. december)