Sziget

Tolnai Ottó: Költő disznózsírból. Egy rádióinterjú regénye. Pozsony, Kalligram, 2004.

Egy-egy baráti sörözés alkalmával, akárhányszor szegezik nekem az éles kérdést és parancsolják, mondjak egy könyvet, de csakis egy könyvet, ami számomra mind felett áll, én Tolnai Ottó: Költő disznózsírból c. prózaművét említem. Na jó, ez azért nem fordult elő sokszor, összesen kétszer eddigi életem során, ez a két alkalom azonban éppen elég ahhoz, hogy a VMMI felkérésére ezt a művet válasszam a hónap könyvének.

1998 tavaszán, a jugoszláv háború éveiben, Parti Nagy Lajos Palicsra költözött néhány napra, méghozzá azzal a céllal, hogy életútinterjút készítsen Tolnaival a Magyar Rádió számára. A tervek szerint hat egymást követő napon kérdezi Parti Nagy Tolnait, az első beszélgetés pontosan március 24-én történik Tolnai palicsi házában.

A felvétel anyagát begépelték, Tolnai megkapta, majd éveken keresztül formálta, gondozta. Végül 2004-ben tett pontot a kézirat végére. Bár Parti Nagy a kérdéseket szerette volna kihúzni belőle – ezzel is erősíteni a mű regény jellegét – Tolnai ragaszkodott az interjús keret megtartásához. A kéziratot a Kalligram Könyvkiadó könyv formájában megjelentette. Így született ez az interjú, regény, önéletrajz, önesszé; így született ez a Tolnai-mű. Ezért a könyvéért a magyarkanizsai származású író 2005-ben megkapta a Magyar Irodalmi Díjat. Két évvel később, 2007-ben Kossuth-díjat kapott.

Sokan lejegyezték már, legutóbb talán Vajna Ádám a Mércére írt esszéjében[1], hogy: „Aki járt Tolnai Ottó-esten, tudja, hogy Tolnai Ottó úgy beszélt, mint aki éppen egy Tolnai Ottó-szöveget mond tollba. Aki olvasott már Tolnai Ottót, tudja, hogy Tolnai Ottó úgy írt, mint aki éppen egy Tolnai Ottó-esten beszél.”

És valóban zavarba ejtő, hogy lehetetlen kitapintani, hol van a határ a műalkotás, az esztétika, az önéletrajz és a kordokumentum között. Számomra mindig is kiemelkedően fontos volt a saját történetem megértése, és annak kezdetét soha nem a ’90-es évek elejére tettem, de nem is a ’60-as évekére, hanem sokszáz évvel ezelőttre. Ahhoz, hogy értsem magam, hogy megértsük magunkat, elengedhetetlen ismerni saját történeteinket, de nem csak azokat, melyek bekerültek a történelemkönyvekbe, hanem a helytörténetet is. Mindig is hangoztattam annak fontosságát, hogy ismerjük meg szülővárosunk utcáinak múltját, eldugott szobrait, emlékeit, elfelejtett művészeit, politikusait, nagyszabású emberalakjait, akik nem fértek be a történelmi kánonba.

Éppen ez az a pont, ahol Tolnai Ottó és éppen az itt tárgyalt műve a legkedvesebb olvasmányom. A saját történetemet – lévén, hogy mennyi esemény merül a feledésbe, pláne mennyi esemény kerül a tabu leple alá – Tolnai-történetek révén építettem újra. Olvasok arról az Újvidékről, ahová a szüleim jártak egyetemre, olvasok arról a Bánátról, ahol apukám felnőtt, olvasok arról a Bácskáról, ahol anyukám felnevelkedett. Ha meg akarom ismerni a barátaimat, szerelmeimet, olvasok Szabadkáról, Palicsról. Hogy szüleink mibe születtek bele, hogy később mi mibe születtünk bele. Olvasom a jugoszláv háborút, hogy min mentem keresztül, hiszen koromnál fogva saját emlékem alig van (’98-ban 6 éves voltam). Olvasok a bútorokról, amik tarkítják nagyszüleim házát, a cserepekről, amik a mi tetőinken vannak és a szögekről, amik összetartják a mi házunkat is. Tolnaival az ember a saját életébe olvassa bele magát. Mindezt ráadásul egyszerre hétköznapi nyelven, a mi saját hétköznapi nyelvünkön, mely oly ismerős és közben mégis szépirodalmi igényű.

A művet gyakran életútinterjúnak is nevezik, de a korabeli kritika, ahogy Parti Nagy Lajos is A kérdező előszavában szembeszáll a jelzővel, hiszen hogyan is lehetne mindez egy életútinterjú, de hogyan is lehetne a Tolnai-művek csúcsa. Valóban a könyv megjelenésének dátuma, 2004, az interjúk elkészülte 1998-pedig különösen nevetségesnek hat, mint a Tolnai életmű lezárása, hiszen azóta mennyi szöveg, mennyi mű jelent még meg “Ottó bácsi” tollából. Előző év végén legalábbis nevetségesnek tűnt, aztán ez év, 2025 elején söpört végig a hír, nem csak a magyarul beszélő, de minden bizonnyal a nemzetközi tájakon is, hogy Tolnai Ottó meghalt. Talán épp a gyászfolyamat részeként, az ember azért reménykedik, hogy van valahol egy eldugott szöveg, egy elfelejtett vers, egy padláson hagyott festmény. Ha nincs is így, a Tolnai-életmű bizonyosan nem zárult le, hiszen folyamatosan mozgásban van, egyszerre teremti meg a múltat és teremtődik újra, újabb és újabb értelmet nyernek figurái és szimbólumai különböző korokban olvasva őket. Az életmű sokkal inkább a Tolnai által is annyira szeretett tengerre hasonlít, melyben a Költő disznózsírból nem is lehet valaminek a vége, sokkal inkább sziget. Olyan sziget, ami egyszerre az ő szigete, de a mi saját élettörténeteink szigete is.

A mű teljes egészében elérhető a Digitális Irodalmi Akadémia oldalán:

https://opac.dia.hu/record/-/record/PIMDIA819

Kormányos Ákos (2025. augusztus)

[1] Vajna Ádám (2025): Homorú esszé Tolnai Ottó emlékére. In: Mérce. https://merce.hu/2025/04/04/homoru-essze-tolnai-otto-emlekere/