Erzsike az utolsó időben mindig halat kért volna. Halat, válaszolta nagy sokára Sulyok faggatózására, talán rántott halat. Vagy egy kis tejfölt, friss kiflivel, azt megkóstolnám.
Enni akkor már nem tudott, nézte a sárgás panírt, mintha a szeme elég volna, hogy jóllakjon. Az erőltetésre hagyta, hogy a szájába adjanak egy kis falatot, aztán forgatta csak előre hajtott fejjel, segíteni kellett, hogy kipiszkálják a torkáról, a szájpadlásáról a pépes gombócot.
Erzsike néni olyan, mint egy angyal, mondták róla az ápolónők, nem szól akkor sem, ha kellene.
Sulyok délutánonként járt a Szent Györgybe, délelőtt megcsinálta a halat, lement a boltba, aztán kiment a buszhoz, odafelé azzal utazott, vissza gyalog ballagott, jól esett a levegő. Odabent úgyis csak hallgatagon ült, hamar elmondta, mi történt a házban, kivel találkozott, aztán nézték az ablakot, a fákat, amiről beszélhettek volna, arra nem voltak jók a szavak, hazafelé menet szinte maguktól bukkantak elő a mondatok, közben még gondolkodni se jutott idő.
Erzsike kicsi és könnyű lett, mire elhagyta a testét, nem akart zavarni még a halálával sem. Fehér cserépurnában adták vissza a hamvasztás után.
Sulyok nem hívott senkit a temetésre, a katolikus paptól annyit kért, hogy a lehető legrövidebb szövegét mondja, s zene helyett mindössze három harangkondulást rendelt. Nem búcsúzni akart, hiszen itt marad vele, negyvenhárom évtől nem lehet elbúcsúzni, mondta a papot kísérő asszonynak, köszönöm az éneket. A sírkövet egy volt vadásztársa fia állította fel, szürkés márvány, belevésve szépen a betűk, s egy domborított angyal is, Erzsike neve, s fölötte az övé. A fedőlapot kicsi faékekkel illesztették egyenesre, hogy szépen álljon, a pufók arcú angyalkát pedig ingyen, ajándékként vésték rá, hogy ne csak a sima kő legyen.
Onnantól naponta járt ki a Berényi útra, odafelé busszal utazott, vissza gyalog ballagott, jól esett a levegő. Délelőttönként boltba ment, vásárolt, főzött, közben elgondolta, mit kellene szépíteni a sír körül, éppen úgy, ahogy régebben, három évvel azelőttig a telekre indulás előtt tervezte el a tennivalókat. Meleg ősz volt, alig esett eső, ezért egy ásványvizes palackból csöpögtetőt szerkesztett. Előbb egy szöggel kiszúrta a műanyagot, majd megtöltötte vízzel, s odadrótozta a beton virágtartóhoz, hogy másnapig, mire megint kijön, szép lassan csepegtesse a vizet az árvácskákra. A szög ütötte lyuk azonban túl nagynak bizonyult, hamar kiürült a palack, s a kőlap is csupa víz lett, ezért a következőt már csak gombostűvel lyukasztotta át, s elfektette az üveget, hogy kisebb legyen a nyomás, így már nyugodtan kitartott a szivárgás a következő délutánig. Ha végzett az újratöltéssel, a levelek elsöprésével, s a virágok cseréjével, álldogált még a kő előtt, nézte az angyalkát, nézte Erzsike nevét, nézte fölötte a sajátját is. Rigók kergetőztek a fák között. Sütött a nap. Néha sétált, követte a sétautakat, ropogott a talpa alatt a sárga gyöngykavics. Odébb, a sírok melletti füvön zöld köpenyes takarítók dolgoztak, éppen olyan mozdulatokkal kapáltak és gereblyéztek, mintha a városon túl volnának valami mezőn. Az aszfaltos főjárdákat végigsöprűzték, a kavicsos utakat lombseprűkkel tisztították csíkosra. Egy idő után Sulyok már köszönt nekik, s ők is, ha látták, ahogy befelé sétál, odaintettek neki.
November elsejére mécseseket is vett, s akkortól figyelt arra is, hogy minden nap gyújtson egy kicsi gyertyát.
Az első hidegeknél, a havazások után kicserélte a virágokat művirágokra, persze nem töltötte fel a csöpögtetőt sem.
Az egyik reggel, amikor a redőnyt felhúzva kinézett az ablakon, érthetetlen nyomokat látott a ház előtti töretlen hóban: lépések voltak, az bizonyos, viszont nem a járdától indultak el, hanem jóval odébb, a fűzfák mellől. Mintha az, aki odahagyta őket, valahogy a levegőben jutott volna a parkba, ment néhány métert, körbefordult, mint aki kereshet valamit, majd újra elindult, s ahogy jött, nyomok nélkül, érthetetlenül távozott. Sulyok hiába gondolkodott, nem tudta megfejteni, miként keletkezhettek így a nyomok: több méternyire indultak a járdától, s több méternyire értek véget. Aznap délután, a temetőbe menet meg is állt mellettük, töprengett, ide-oda lépegetett, méregette a távolságokat, s bár nem talált semmiféle magyarázatot, arra gondolt, hogy akkortól legalább az ő lépései összekötötték az idegen nyomait a járda szürke aszfaltjával.
A téli időben kifelé megizzadt a buszon, odakint aztán alaposan be kellett gombolkoznia, mégis élesen vágott be a kabátja alá a szél.
Amikor hazafelé ballagott, már a belváros felé, két fiatal férfi ment előtte, mintha szerelmesek lennének, ugyanarra a ritmusra léptek és fogták egymás kezét.
December volt már, amikor egy ismeretlen koszorút talált a kövön. A hó le volt taposva a sír körül, látszott, valaki alaposan körbejárta a helyet. Nem volt nagy vagy drága koszorú, Sulyok éppenséggel sok ilyet látott már, minden kétséget kizáróan a temető bejáratánál üzemelő virágboltban vehette az, aki oda tette. Levette, megforgatta, de nem talált rajta feliratot. Fenyőágak és krizantémot utánozó művirágok. Sulyok hiába gondolkodott, hogy kitől származhat, senki nem jutott az eszébe. A koszorút oldalra tette, a mécses mellé, úgy, hogy fogja is egy kicsit a szelet.
Négy vagy öt nap múltán egy csokor sárga művirágot talált a koszorú mellett. Tömött, szép csokor volt, még valami illat is jött belőle, egészen közelről se látszott, hogy nem igazi növények, csak ha megfogta, akkor lehetett tudni a tapintásáról. Nem lehetett nem látni, hogy a koszorúval együtt szinte jelentéktelenné tette az ő novemberben odarakott virágait. Körbenézett, mert az az érzése támadt, hogy csak az imént hagyhatta itt a kövön az ismeretlen tisztelő, ám üres volt a temető, csak a sapkás, kabátos takarítók cigarettáztak összebújva a ravatalozó hátsó falánál. Intettek neki, ő meg visszaköszönt.
Három napra rá egy újabb koszorú hevert a kövön.
Fagyöngy és fenyő, nem is műanyag.
Ahogy felvette, egy kettétépett fehér szalagot is talált, rajta két szó: szeretettel, István.
Hazafelé most nem gyalogolt, úgyis ott állt éppen a megállóban, amikor jött a busz. Hazavitette magát, a kabátját a konyhaszékre dobta, ki se bújt a cipőből, úgy ült le a telefonos asztalkához. Végiglapozta a címeket, de nem tudott rájönni, ki hagyhatta ott a koszorút. A szalag úgy volt eltépve, mintha a férfi előbb odaírta volna, aztán meg leplezni akarta a nevét.
Milyen István?
Másnap nem talált idegen nyomokat, se virágot, se koszorút. A következő napon szándékosan korábban ment, hogy ha az ismeretlen kifigyelte már az ő szokásait, akkor meg fogja lepni az érkezésével.
Nem mozdult semmi a kő körül.
Két napig még hiába kutakodott, nem talált semmit, ám a harmadik napon, ahogy befordult a sorba, azonnal észrevette az új csokrot. Fehér virágok és zöld ágak. Olcsó, közönséges csokor.
Nem is gondolkodott, amikor a kőhöz lépett: az idegen virágait egyetlen mozdulattal lesöpörte a sáros hóba, még a lendülettől rá is lépett, mielőtt a konténerbe dobta volna. Ledöntötte az egyik mécsest is, a kőre csordult a viasz. Nézte a domborított angyalkát és alatta a neveket. Még a saját neve is idegennek tetszett.
Otthon nem főzött másnap délelőtt, maradt elég a tegnapiból.
Két fiók volt az üveges szekrény alján, amit még módszeresen át akart nézni, papírok és régi levelek, eddig sem kedve, sem ereje nem volt hozzá, pedig tudta, előbb-utóbb sort kell keríteni azokra is. Semmiféle Istvánt nem talált, csak néhány régi receptet, biztosítótűvel összefogva. Nem emlékezett, hogy Erzsike valaha is sütött volna efféle ételeket, holott a kézírás kétségkívül az övé volt.
Csikorgó hideg volt, elmúlt december közepe, de szerencsére a lakást jó fűtötték, csak amikor az ablakhoz támasztotta a homlokát, az adott valami hűvösebbet. Olyan melege volt, mintha szégyellte volna magát.
Éjszaka felébredt, nézte a beeső lámpafényt. Nyár vége óta nem eresztette le a redőnyt: ha valaki őt akarja látni, lássa csak, neki meg így kevesebb villanyt kell használnia. Most is: ugyan az óra még csak hármat mutatott, de a falon a fényképek olyan élesen látszódtak, mintha sütött volna a nap. Mintha élnének, persze a saját idejükben. Tudják, amit úgyse mesélnek el. A Mosoly-albumos kép, amin Erzsike hozzábújt, és a vállára hajtotta a fejét.
Miféle István?
Másnap fáradtan érezte magát, hogy felöltözzön, s nem ment ki a temetőbe sem. A pizsamára húzta fel a melegítőjét, jó lesz az úgy is estig. Sőt, a rákövetkező napon is otthon maradt, nézte az ablakból az utcát. Jön a Karácsony, mindenki fenyőt vesz, színes papírokba csomagolt ajándékokat. Szeretik egymást az emberek, úgy szeretik, mintha lehetne tudni, meddig tart. Vagy mintha lehetne tudni, hogy mit szeretnek, s nem sejtenék, hogy csupán a szégyen marad.
Inkább csak a megszokás tette, hogy harmadnapra, a vásárlás után, ha már ott volt, felszállt a buszra, s kiutazott a temetőig.
A rácsos kapu egyik fele volt csupán nyitva, a járdán látszott a friss söprés nyoma, de beljebb, ahol kevesen járnak, még töretlen maradt a hó. A takarítók az urnafalnál beszélgettek, fehér párafelhőcskéket leheltek egymás felé.
A mécsesekben rég leégett a gyertya, de egy újabb koszorú hevert a kövön.
Sulyok nem nyúlt hozzá, látta, ezen nincsen se felirat, se szalag. Egy nyom vezetett a járdától a kőig, eddig egy nyom, s mellette most már az övé.
Sarkon fordult, hogy hazainduljon, amikor a takarítók közül kivált egy asszony, úgy, hogy éppen keresztezte az ő útját.
Jó napot!, köszönt Sulyoknak.
Jó napot.
A felesége volt?
Igen, válaszolta Sulyok.
A takarítónő rámosolygott, mintha jól ismernék egymást, és Sulyok látta, hogy a cigarettázástól milyen sárgák, nem is sárgák, barnák a fogai.
Akkor jó.
Micsoda?
Biztos örül neki.
Minek?
A virágoknak. Hogy más is hoz virágot ide. Nem csak maga egyedül.
Mi? ,rántotta fel a fejét Sulyok. Magának fogalma sincs.
Csak mert láttam, hogy mindig egyedül van, lépett hátrébb az asszony. Megigazította a füles sapkáját, a műszőrme egészen lecsúszott a homlokáig.
Pedig olyan szimpatikus ember.
Én?
Maga. Láttam. Azért hoztam ide én is egy-két virágot.
Maga?
Hogy örüljön, bólintott az asszony. Én örülnék a maga helyében. A többi helyről meg úgyse hiányzott az az egy-két csokor.
Sulyok a lábszárán érezte a szürke gránit hidegét.
Engedjen, mondta halkan, rekedten az asszonynak.
Ameddig mi változunk, addig változnak a halottaink is, mondta az asszony. Csak jót akartam, hogy ne legyen egyedül.
Álljon félre előlem. Nem fogom még egyszer elmondani.
Sötétedett már, mire Sulyok hazaért. Gyalog ment, egészen kifulladt az úton, mégis befordult a boltba. Halat vett, rántani valót, tejfölt is és friss kiflit.
Reggel korán kelt, kiment a sarokra, ahol a fenyőket árulták. Esett a hó.
Nem vett fát, csak egy nagyobbacska ágat.
Az egyik felét magának hagyta, a szobaasztalra állított vázában díszítette fel, a másikat meg még ebéd előtt kivitte a kőhöz, nekitámasztotta az angyalkának. Nézte a pufók arcot, meg az árnyékos betűket is a szürke gránitba vésve.

Feladat: Sorolja föl a szerzőnek még két prózai művét!