Lopott interjú – Urbán András a Pass-portról (is) a SzegedMának
2012. augusztus 03., 09:50
Július 23. és 29. között zajlott Szegeden a Thealter Feszt, a magyarországi/nemzetközi/független színházi és mozgásszínházi szcéna fesztiválja. Az első napon a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház és a szegedi MASZK Egyesület az Európai Únió IPA programja által támogatott Pass-port projekten belül megvalósuló előadását mutatta be. A következőkben a Szegedma Urbán András rendezővel készített interjújából közlünk részleteket.
– Az EU-s pályázat – amelynek keretében megszületett a két előadás – a határon átívelő kapcsolatokat támogatta, és az IPA keretében valósult meg. Mi a MASZK Egyesülettel idestova 10 éve működünk együtt, ez évi egy kooprodukciós bemutatót jelent. Szabadkai magyar társulatként tényleg éljük is ezt a határon átívelő kapcsolatot, hiszen folyamatosan jelen vagyunk Magyarországon is. Ennek kapcsán jött létre a projekt ötlete, amely 3 előadásból tevődik össze. A társulatunkhoz kapcsolódott még két szegedi színész, Seres István és Csorba Kata, illetve két szerb színész a Szabadkai Szerb Népszínházból. Két csapatra osztottuk a társaságot. Az egyik főleg a Vajdaság északi részében és a határ mentén végzett kutatásokat, főleg interjúk, kérdőívek, beszélgetések formájában az iskolákban, az utcán, ugyanakkor jelentkezés alapján is véleményt lehetett mondani a témával kapcsolatban, a másik csoport pedig a magyar oldalon csinálta ugyanezt. Az első előadás, a Pass-port Subotica/Szabadka – A démonok városa című főleg az otthoni élményekre támaszkodva készült, a Pass-port Segedin/Szeged –, avagy maga az ördög pedig az itteniekre koncentrál. Az első előadás főleg a multikulturalizmussal és az egymás mellett élés problematikájával, konfliktusaival foglalkozik, míg a magyarországi verzió egy kicsit bonyolultabb, hiszen itt homogén közegről van szó. Felmerül a határ két oldalán élő magyarok közötti viszony is, ezek is olyan kérdések, amelyek nem szabad, hogy tabuk legyenek. Az ember lehet szókimondó, attól függetlenül, hogy mégiscsak barát marad vagy jó testvér.
– Milyen következtetésekre jutottak a felmérések kapcsán, mennyire ismerik egymást a Vajdaságban egymás mellett élő népek, mennyire kíváncsiak, érdeklődőek, nyitottak a szomszéd nyelve, kultúrája, történelme iránt?
– A szabadkai közegben az volt a félelmetes, hogy aki nem kimondottan ezzel foglalkozik, az közömbös a téma iránt, azt látjuk, nincsenek átjárások a különböző közösségek között. A fiataloknak szinte fogalmuk nincs arról, mit csinál a másik, továbbá létezik bizonyos ellenségesség is a másikkal szemben. A felmérések nem a tudományosságra törekedtek, inkább egyfajta inspirációs halmaznak nevezném a gyűjtést, amely az előadás létrejöttét segíti. Azt tapasztaltuk, nagyon rosszak az átfedések, egyre inkább elszigetelődnek egymástól az emberek. Magyarországon ugyancsak azt észleltük, hogy a tizenvalahány kilométerre lévő határ olyan furcsa elválasztó falat képez, amin az emberek nem látnak át. A megkérdezettek bizonyos része vásárlás céljából átjár ugyan a határon, de nem igazából kíváncsi a szomszédra. Az itteni magyar közösség inkább nyugat irányába fordult, s meglehetősen homályos képzetei vannak a határ másik oldalán zajló életről, illetve az okokról, hogy miért van ez így. Nagyon furcsa helyzet alakult ki, általában véve érdektelenség uralkodik. Egy fiatal középiskolással beszélgettünk Csongrád megyében, aki elmondta, ők nem gondolkodnak a szerbekről, nem érdekli őket, véleményük sincs a témával kapcsolatban. Többször felteszem magamban a kérdést, ha nem Magyarország mellett élnék, én is ilyen érdektelen lennék? Találkoztunk olyan értelmiségivel, aki Szabadkát úgy jegyezte meg, hogy az az a város, ahol föl lehet tenni az autót a vonatra, amely aztán elszállítja egészen Montenegróig. Végül is, mindez csak játék, nem ez a lényeg, az előadás az emberekről szól.
– Hogyan tükröződnek a felmérés eredményei az előadásokban, hogyan lehetett a színház nyelvére lefordítani egy kérdőív tanulságait?
– Az előadások tulajdonképpen nem akarják lefordítani a vizsgálat eredményét, de mindenképpen egyfajta képet mutatnak fel önmagunkról, azokról a sztereotípiákról, amelyek befolyásolják gondolkodásunkat. A magyar előadásban van egy olyan rész, melyben rájöttem arra, hogy ezek tulajdonképpen nem is az én gondolataim, véleményem, bár nagyon kritikus jelenetek, hanem az a fajta képzetvilág, amelyet maguk a magyarok mutatnak fel folyamatosan magukról. Az az érdekes, minthogyha ezt sokszor elfogadnák, s mintha ideológia lenne ahhoz, hogy lehetünk ilyenek, vagy mi ilyenek vagyunk. Ez a klisé kerül előtérbe, annak ellenére, hogy negatív végkicsengésű dologról van szó.
...
– Milyennek látod a jelenlegi magyar, illetve a szerb színházi életet, hol történnek érdekesebb, izgalmasabb kísérletek?
– Nehéz erről beszélnem, mert nem igazából van időm előadásokat nézni. Rengeteget dolgoztam az elmúlt időszakban, egyszerűen nem jutott időm másra. Olyan érzésem van, hogy most a szerbiai színházi világban jobban otthon vagyok, ami talán normális is, hiszen mi elsősorban szerbiai színház vagyunk annak ellenére, hogy ezt sokáig nem így láttuk. Most kezdem megérteni, hogy a nyelv miatt mindig valahogy a magyar színjátszáshoz soroltuk magunkat, Magyarország pedig – számomra legalábbis – egy eléggé zárt közeg, kicsit mostohagyerekként vagyunk itt. Most nagy átalakulások zajlanak a színházi, kulturális világban, ismerek kiemelkedően jó magyar rendezőket, akik eredeti dolgokat csinálnak. Illetve van egy olyan képzelt szituáció is, hogy az átlag kiemelkedőnek és fontosnak tart bizonyos előadásokat, rendezőket, miközben ők csak egy konvenció részeként működnek és nem igazán képeznek valódi értéket. A szerb színháznak is van ilyen ága, de ott nem létezett az a független alternatív kísérleti mozgalom, amely a magyaroknál megvolt a ’90-es években. A délszláv térségben inkább háborúztak az emberek, és nem színházat csináltak. A régi Jugoszláviában már előbb léteztek alternatív színházak, de ez a platform nem jött létre. Ott azonban a nagyszínházakban is mintha jobban helyet kapnának a más stílusirányzatot képviselő rendezők. Nincs független színház, de ki tud boxolni olyan pozíciót magának, amikor a konvencionális színházakkal dolgozik.
– Szerbiában is annyira függnek a színházak az aktuális politikai hatalomtól, mint Magyarországon?
– Igen, azt hiszem ez sajnos olyan betegség, amely minden társadalmi rendszerbe beleivódik.
A teljes cikk itt olvasható.
A fotó forrása: Szegedma. Mivel a cikk szerzője csak álnévvel van feltüntetve, itt is csak erre hivatkozhatunk. A cikk szerzője Tuti. A fotó készítője nem ismert.
Forrás: Szegedma
– Milyen következtetésekre jutottak a felmérések kapcsán, mennyire ismerik egymást a Vajdaságban egymás mellett élő népek, mennyire kíváncsiak, érdeklődőek, nyitottak a szomszéd nyelve, kultúrája, történelme iránt?
– A szabadkai közegben az volt a félelmetes, hogy aki nem kimondottan ezzel foglalkozik, az közömbös a téma iránt, azt látjuk, nincsenek átjárások a különböző közösségek között. A fiataloknak szinte fogalmuk nincs arról, mit csinál a másik, továbbá létezik bizonyos ellenségesség is a másikkal szemben. A felmérések nem a tudományosságra törekedtek, inkább egyfajta inspirációs halmaznak nevezném a gyűjtést, amely az előadás létrejöttét segíti. Azt tapasztaltuk, nagyon rosszak az átfedések, egyre inkább elszigetelődnek egymástól az emberek. Magyarországon ugyancsak azt észleltük, hogy a tizenvalahány kilométerre lévő határ olyan furcsa elválasztó falat képez, amin az emberek nem látnak át. A megkérdezettek bizonyos része vásárlás céljából átjár ugyan a határon, de nem igazából kíváncsi a szomszédra. Az itteni magyar közösség inkább nyugat irányába fordult, s meglehetősen homályos képzetei vannak a határ másik oldalán zajló életről, illetve az okokról, hogy miért van ez így. Nagyon furcsa helyzet alakult ki, általában véve érdektelenség uralkodik. Egy fiatal középiskolással beszélgettünk Csongrád megyében, aki elmondta, ők nem gondolkodnak a szerbekről, nem érdekli őket, véleményük sincs a témával kapcsolatban. Többször felteszem magamban a kérdést, ha nem Magyarország mellett élnék, én is ilyen érdektelen lennék? Találkoztunk olyan értelmiségivel, aki Szabadkát úgy jegyezte meg, hogy az az a város, ahol föl lehet tenni az autót a vonatra, amely aztán elszállítja egészen Montenegróig. Végül is, mindez csak játék, nem ez a lényeg, az előadás az emberekről szól.
– Hogyan tükröződnek a felmérés eredményei az előadásokban, hogyan lehetett a színház nyelvére lefordítani egy kérdőív tanulságait?
– Az előadások tulajdonképpen nem akarják lefordítani a vizsgálat eredményét, de mindenképpen egyfajta képet mutatnak fel önmagunkról, azokról a sztereotípiákról, amelyek befolyásolják gondolkodásunkat. A magyar előadásban van egy olyan rész, melyben rájöttem arra, hogy ezek tulajdonképpen nem is az én gondolataim, véleményem, bár nagyon kritikus jelenetek, hanem az a fajta képzetvilág, amelyet maguk a magyarok mutatnak fel folyamatosan magukról. Az az érdekes, minthogyha ezt sokszor elfogadnák, s mintha ideológia lenne ahhoz, hogy lehetünk ilyenek, vagy mi ilyenek vagyunk. Ez a klisé kerül előtérbe, annak ellenére, hogy negatív végkicsengésű dologról van szó.
...
– Milyennek látod a jelenlegi magyar, illetve a szerb színházi életet, hol történnek érdekesebb, izgalmasabb kísérletek?
– Nehéz erről beszélnem, mert nem igazából van időm előadásokat nézni. Rengeteget dolgoztam az elmúlt időszakban, egyszerűen nem jutott időm másra. Olyan érzésem van, hogy most a szerbiai színházi világban jobban otthon vagyok, ami talán normális is, hiszen mi elsősorban szerbiai színház vagyunk annak ellenére, hogy ezt sokáig nem így láttuk. Most kezdem megérteni, hogy a nyelv miatt mindig valahogy a magyar színjátszáshoz soroltuk magunkat, Magyarország pedig – számomra legalábbis – egy eléggé zárt közeg, kicsit mostohagyerekként vagyunk itt. Most nagy átalakulások zajlanak a színházi, kulturális világban, ismerek kiemelkedően jó magyar rendezőket, akik eredeti dolgokat csinálnak. Illetve van egy olyan képzelt szituáció is, hogy az átlag kiemelkedőnek és fontosnak tart bizonyos előadásokat, rendezőket, miközben ők csak egy konvenció részeként működnek és nem igazán képeznek valódi értéket. A szerb színháznak is van ilyen ága, de ott nem létezett az a független alternatív kísérleti mozgalom, amely a magyaroknál megvolt a ’90-es években. A délszláv térségben inkább háborúztak az emberek, és nem színházat csináltak. A régi Jugoszláviában már előbb léteztek alternatív színházak, de ez a platform nem jött létre. Ott azonban a nagyszínházakban is mintha jobban helyet kapnának a más stílusirányzatot képviselő rendezők. Nincs független színház, de ki tud boxolni olyan pozíciót magának, amikor a konvencionális színházakkal dolgozik.
– Szerbiában is annyira függnek a színházak az aktuális politikai hatalomtól, mint Magyarországon?
– Igen, azt hiszem ez sajnos olyan betegség, amely minden társadalmi rendszerbe beleivódik.
A teljes cikk itt olvasható.
A fotó forrása: Szegedma. Mivel a cikk szerzője csak álnévvel van feltüntetve, itt is csak erre hivatkozhatunk. A cikk szerzője Tuti. A fotó készítője nem ismert.
Forrás: Szegedma
