Kukorelly Endre

Ezer és 3
avagy a nőkben rejlő szív




3

Nem.

’Nem jó egyáltalán’, mondja ((1003)). És nem néz rám. Hanem? Hanem máshova néz. Aztán felém fordul színpadias mozdulattal, rám pillant, rám veti a tekintetét. Erősen össze van préselve a szája, kiszorul az ajkából a vér, jól áll neki. Ha fölfújná a képét, az is, bármi jól áll neki, ezen mindig meglepődöm. Kinyomom a tévét meglepetésemben. ’Nem volt jó, ne hidd.’ ’Micsoda?’

Előbb még hallgatok egy kicsit, nem válaszoltam, nem felelek, néhány másodpercig csönd van. Elég sok másodpercig. Kussolás. ’Nyet’, morgok magam elé, de úgy, hogy még én se hallom, és aztán jön ez a ’micsoda’. Ilyenkor kicsit becsúszik a nyak a vállak közé. Hogy milyenkor? Hát ilyenkor.

Most. A nyakad a vállad közé csusszan, mintha volna ott, alul valamiféle tok vagy hüvely. Tartály.

Leteszem a távirányítót, ahogy megfordulok, lesodrom az ágyról, nagyot koppan, gurulós hang, szétgurulnak belőle az elemek, aránytalanul hangosan. Meg vagyok lepődve vagy micsoda, de nem tudná valaki megmondani, hogy mi a jóistentől lepődtem meg így? Hallom, ahogy levegőt veszek, megy befelé a levegő, és valami akadályt képez neki. Én képezem, méghozzá, azt az akadályt.

Aztán kifújom. Kitapogatom az ágy alatt a távirányítót, visszarakom az elemeket, az éjjeliszekrényként szolgáló székre teszem. Fáj, nem tudom, micsoda. Minden. A szívem. A szervezetem. Nem vagyok én már ehhez túl öreg?

És álmos?

Délután hatkor? ’Hogy mi az, ami nem jó?’ ’Hát semmi’, válaszolja, ’nem éreztem… semmit, érted? Felfogtad?’ Nem mérges a hangja.

Nem is csalódott. Hanem? Semmit nem érez, mondjuk a faszomon kívül, mert nyilván most a baszásról volna szó, és csak ahhoz képest a lélekről. Második a lélek. ’Semmit?’ ’Már nem szeretlek.’ Az ajtóban áll, fogja a kilincset, meztelen, látom a körvonalait a sötétben, látszik a melle, a háta, érzem az illatát, már én se szeretem őt. Szerelmes vagyok belé.

Ő pedig belém. Ha hozzám bújik, azonnal föláll a farkam, és nem hiszem, hogy ez bárkivel így menne. Nem hinném, hogy bárkihez csak úgy odabújna, nem engedné, hogy bárki hozzábújjon. Vágyom rá és nincs kedvem hozzá. Félek tőle. Szép lélek, szép mindenfélék, a legszebb, és nem akarom, vagyis nagyon akarom, de félek. Fölveszem a telefonom, megnézem az időt. Nézem az időt. A férfiak szürkék.

Szürkék, bizonytalan színűek, piszkos a körmük és pálinkaszaguk van. Nem jó a szaguk. Magyarán mondva büdösek. Pálinkát vedelnek, sört, a legpocsékabb bort, bármilyen borféleséget megisznak, akármit, ami jön. Férfiak, mint például én. Bizonytalan szín, fekete körmök, pálinkaszaguk van, és bűzlenek szinte bármitől. Ha pálinkát isznak, pálinkaszaguk van, ha sört isznak, sörszaguk van. Akik bort isznak, azoknak borszaguk van. És öregek.

Öregednek. Öregszem. Rosszul öregszenek, igaz, jóval később, lassabban, és teljesen másképp, mint a nők. Egy öreg, virágozni készülő, sárga bimbóktól tarka, árnyékos oldalán sötét hársfa. Közönségesen beszélnek, fölöslegesen durván, alig kontrollálják a mozdulataikat, fenyegetően néznek, sunyin néznek, egyszerre fenyegetőn és sunyin, a náluk gyengébbekkel agresszívak, ha erősebbel találkoznak, behúzzák a nyakukat.

Fülüket-farkukat. Fülét-farkát behúzza, hátát begörbíti, összemegy a pöcse, ha kérdezik, azonnal lebutul, tétován forgatja a szemét, félrenéz, összehord mindenféle ostobaságot. Nincs benne elég szeretet a közjó iránt. ’Mos’már ki kéne takarítani’, dünnyögi maga elé. ’Takarítani kéne.’

’Takarítani.’ Hebeg, mondat közben abbahagyja, félig tátva marad a szája. Becsukja, kinyílik, az ajka szélén fehér nyálpamacs, letörli a keze fejével. Elmosódott tetoválás van a keze fején. Fölvesz a földről egy ruhadarabot, nézegeti, kiejti a kezéből. Megint fölveszi, a szék karfájára hajítja. Nemigen nevet, szinte folyton pocsék a kedve, ha véletlenül mégis elneveti magát, akkor is. Kilátszik a rossz foga.

Kilátszik belőle, kilóg mindene, ilyenkor tűnik igazán boldogtalannak. Igazán szerencsétlennek. Rissz-rossz fogak, nem költői rosszkedv, nem jó helyen megrajzolt ráncok. Verseket ír, mindenfélét firkálgat, folyton elégedetlenkedik, ha nincs semmi baja is, morog az orra alatt, ha beteg, szánalmasan nyafog, végképp elengedi magát.

Elhagyja magát, lefogy, a pofacsontjára szikkad a bőre, nem vágja le a borostáját, korán meghal. Elhagyja magát, jól érzi magát, korán meghal. Nem hiú. Ez egy tükör. Hiú, aztán valahogy, nem is veszi észre, egyszerre csak kiöregedik belőle. Kifut alóla. Hiúság? Amikor nem dolgozik, nem alszik hanyatt fekve, tátott szájjal, vagy nem iszik a haverokkal a kocsmában, unatkozik. El van fáradva unalmában.

És unalmában elmegy a kocsmába. Felcihelődik a tévé elől, magára ráncigálja a farmerjét, elvonszolja magát a kocsmáig. Rágyújt, beszívja a füstöt, iszik egy hosszú kortyot, hosszasan krákog. Megnézi magát az ablakban. Kinéz az ablakon. Ahogy a folyón túl a szántást nézi, valami feketét vesz észre, de nem tudja kivenni, magányos ló-e az vagy a kasznárja lóháton. Vad és feszült, kiköp a járdára, a kézfejével megtörli a száját, félretaposott cipőben, sötét, lehetetlen állapotú ruhában jár, nem cserél alsógatyát, nem mossa ki a zokniját. ’No és az iskolák?’

Iskolák.

Iskola, na persze! ’Minek iskola?’

Hát, iskola, meg nem-iskola, beszélgetésnek ez nem volt épp beszélgetés. Nem egészen így zajlanak az igazi beszélgetések – no meg nem is tud rendesen beszélgetni. Nincs kivel, és nincs miről. Vagy ezeket már mondtam?