Lásátemíkántáre.
Nem tudom visszaadni, nem tudom leírni azt a szívet tépő érzést, amit ez a dal kiváltott bennem. Összeugrott a gyomrom, elfogyott a levegőm, megremegett a lábam, és azt hittem, az egész világ az enyém. Vagy az enyém lesz. Tökéletes élet. Minden porcikámban ezt éreztem, biztos voltam abban, hogy ez vár rám, a tökéletes élet, egy magas fiú, okos mint a nap, van nála zsebkendő és nem akar lefektetni.
Mindebből következik, hogy az a fél év alatt, amíg diszkóba jártam, minden alkalommal csalódottan értem haza. Nem történt meg az, amire vártam, tulajdonképpen semmi jó nem történt.
A semmi jóból két emlékem maradt.
Az egyik alacsonyabb is volt nálam, de ez szombat este nem derülhetett ki, mert elkísért ugyan a buszmegállóba, de esős nap volt, a sötét park tele volt sáros pocsolyákkal, azokat kellett kerülgetnünk, aztán meg éppen odaért a busz, annyi időnk volt csak, hogy megbeszéljük, másnap fél hatkor találkozunk a Munkás előtt (így hívták a kommunizmusban a Korzón lévő mozit), hogy moziba menjünk. Már a jegyvételnél láttam, hogy adódhatnak gondok, de nem voltam biztos benne, zavar, elfogódottság, tömeg, izgatott moraj, Mad Max. Azt nem tehetjük, hogy méregetni kezdünk egy fiút, aki éppen mozijegyet vesz, a hajában még ott a fésű nyoma, az állán a kinyomott pattanás pirossága, pulóvere pedig nem trieszti, hanem a legfalusiasabb, amit csak vidéken el lehet képzelni. És végtelenül rendes ez a fiú, nem nyomul, nem okoskodik, beszélget egyszerű zavartasággal. Kedves. Bár nem olvas túl sokat, a technikai középiskolában nem kell. A film alatt nem engedtem neki, hogy megfogja a kezem. A film után hazafelé indultunk, a korzót elhagyva mertem csak a feje irányába pillantani, s majd' szörnyethaltam, mert láttam a feje búbját. Láttam a feje tetejét, a forgóját, ahogyan a haj viccesen körbefordul. Megálltam hirtelen, szembefordultam vele, olyan ronda barna volt a pulóvere, hogy én azt el nem tudom mondani, s ettől sírhatnékom támadt, minden érzésem az ő pártján volt, ennyire kedves és nyílt tekintetű fiúval még sohasem találkoztam, ugyanakkor végtelenül egyszerű is volt, ahogyan rám nézett, abban a város környéki mezők levegője volt benne. Áttetszőn és ijedt vidámsággal méregetett, az orra mélyebben volt az enyémnél, alig voltam magasabb nála, de mégis az voltam, nem akartam bántani, nem akartam fájdalmat okozni – hogyan is tehettem volna, fél óra lassú tánc és egy másfél órás film talán nem elég a halálos szerelemhez –, viszont el akartam futni, nem akartam, hogy a közelemben legyen, soha többet nem akartam látni, azt mondtam tehát, hogy bocs, de sietek, és otthagytam.
Lásátemíkántáre.
A másik egy fekete fiú volt, olyan szép, akár olasz is lehetett volna. Tükörfényes volt a haja és olyan sűrű, hogy mozdulatlanul állt a koponyáján minden szál, választéka tán nem is volt, hátrafésülte, ki a barna homlokából, ki az égető tekintetéből. És a fogsora vakított, én még soha nem láttam ilyent, csak filmen meg a tengerparton, de azok vastag aranyláncon feszületet hordtak a nyakukban, igazi olaszok voltak, a mellkasuk is szőrös, és szombat estére ugrottak csak át a horvát tengerpartra, fogalmam sincs minek, tán olcsóbb volt az ital, a lányok vagy szebb a vízpart. A horvát Adria partja tényleg szebb. Tehát nyaralásaim alkalmával láttam ilyen nagyon szép férfiakat, mint ez a palicsi fiú.
Megszólalta a fülemben a dallam, Toto Cotugno és millió harang is zúgott, tán a vérnyomásom. Józsinak hívták ezt a gyönyörű fiút, idősebb volt nálam éppen két évvel, ahogyan az előírásos, kívánható, elvárható. És míg táncoltunk (észre sem vettem őt, míg fel nem kért a lassú blokkra, ott nem termett előttem), éreztem az orromban a nyaka illatát, jó illat volt, bár kicsit közel az orromhoz. Míg a buszmegállóig kísért, megtudtam tőle, hogy repülőtisztnek készül Mostárban. De lehet, hogy az csak középiskola volt, és az egyetem, ahol a tiszteket képzik Szarajevóban volt, igen, így lehetett, negyedikes középiskolásnak kellett lennie. Igazi egyenruhája is volt, repülős, de szerencsére a diszkóba kockás ingben jött.
Mindebből nekem két dolog számított: aki katonatiszt lesz, annak legalább 170 centisnek kell lennie, tehát legalább akkorának, mint én vagyok. A másik dolog, hogy gyűlölöm az egyenruhát. Az egyenruha a nagyanyám gyöngéje volt. Szerencsére nem jött be neki.
Lásátemíkántáre.
Józsival vasárnap moziban voltunk, s tényleg nem volt alacsonyabb nálam, noha magasabb sem. S kicsit mintha hajlott lett volna a háta, pedig ez lehetetlen, a pilóták háta egyenes. Nagyon vártam a randevút, hogy elgyöngül a térdem, mint amikor meghallom azt a rekedtes hangot, L'italiano, ilyesmi is van a dalban, egy talián, egy taliánnal randevúzom, ám nem mozdult meg a lelkemben semmi.
Nem tetszett nekem a Józsi. A levegő olaszos ördöge. Unalmasan beszélt. Gyönyörködtem az arcában, a mozdulataiban, a hajában, a tekintetében, a síkos barna bőrében, míg az albán cukrászdában ültünk, megengedtem, hogy hazakísérjen, szép volt az este, az arca lágy, ahogyan búcsúzúól hozzámhajolt, éppen csak egy kicsit fordítottam félre az enyém.
Mielőtt ez történt volna, hazafelé sétáltunk, s megmelítette, hogy az apja a szabadkai mozi gépésze volt, ezért nem is kellett jegyet vennie, csak beszólt a kisablakon (ezt észre sem vettem, annyira csak a haját figyeltem). Elmeséltem neki, hogy negyedikes elemista koromban, amikor életemben először elengedtek moziba a barátnőimmel és két egyetemista lánnyal, aki a nagyszüleimnél lakott albérletben, történelmi filmre készültünk, viszont amikor a gyönyörű fehér vászon elsötétült, nem Ben Hur jelent meg rajta, se nem Spartacus, hanem egy óriási tányér, s benne egy vörös parókás meztelen nő, anyaszült meztelen volt, s tekergett a tányér spagettiben. Hazáig futottam, messze lakom a várostól nagyon, de nem pihentem, futottam, ahogyan a tizenegy évesek tudnak, ha nagyon kell.
Láttam, hogy nem érti.
Lásátemíkántáre.
Pedig abban a pillanatban mégis bele tudtam volna szeretni, ahogy ránéztem, megszólalt bennem az olasz dallam, ami feledtette unalmas mondatait, a repüléstechnika semmitmondó részleteteit, kicsit pattogó stílusát. Bele tudtam volna szeretni, ha nem kérdezi meg, miért is futottam el.
Olyan volt az a kérdés, mint a szőrös mellkason megcsillanó feszület a délutáni tengerparton.
Dallam nélküli.