Zágrábi napló

A város főterén egy márvánnyal szegélyezett, szecessziós épület a Horvát Írószövetség székháza. Már a meghívó olvasásakor furcsálltam, hogy hétfőn az irodalmi estemre pontban délben kerül sor. Vajon hányan jönnek el? A helyszín azonban eloszlatta a kételyeimet. Könyvtár, étterem, klub, előadóterem. Itt az írók otthon érezik magukat, sokan betérnek, megfelelő helyen van a Jelačić-szobornál, és a csupa hófehér szín mindenen a havas táj eleganciáját sugallja. Régtől fogva ideszokott a közönség, a rendezvényeiknek ez a szokásos időpontja. Feltűnik, hogy más intézmények képviselői is jelen vannak, a követségről, a médiából is.

Božidar Petrač, a Horvát Írószövetség új elnöke bevezetőjében elmondja, hogy az irodalmi találkozó a májusi programjuk része, melyben a térség íróit mutatják be frissen lefordított műveikkel. Az író számára mindig ez a legizgalmasabb, végre meghallani, hogyan hangzik a szövege egy másik nyelven. Először is: milyen a fordítás. A horvát nyelv esetében még meg is tudom ítélni, hogy ezt vagy azt a szót választotta-e a fordító. Lehet valamit líraibban és keményebben is átültetni. A legszerencsésebb, hogy Marija Gavran a stílust ragadta meg. Az igazi élmény Darko Milas színművész interpretációja volt, harmincöt perc. Eszembe sem jutott a fordításra figyelni, egyszerűen csak hátradőltem, és hagytam, hogy belefeledkezzek a történetbe. Nekem bizony végigfutott a hátamon a hideg, mert jól megírták horvátul. De az igazi érdem mégiscsak Milasé, mert egy előadóművésszel meg se próbáljon versenyezni az író. A történet átjön, de nem mindegy, hogyan.

Azért volt az ő jelenléte számomra kellemes meglepetés, mert Eszékről ismertem – ő föl is ismert sok év után –, már egyetemistaként jelentős szerepeket bíztak rá, később pedig az egész ország progresszív színházaiban megfordult, Pécsett is játszott. Közben rendezői diplomát szerzett, emellett drámaesztétikával foglalkozik, és a fiatal művészek stúdióját vezeti. Jelenleg három darabban játszik Zágrábban.

Gátai Éva Edit vezette a beszélgetést, természetesen az átfedésekről, a két irodalom találkozási pontjairól is szó esett. Készültek belőlem. Csakhamar egymás mellé került az asztalon az általuk kiadott Évszázados irodalmi és képzőművészeti kapcsolatok (Horvátország – Magyarország) című tanulmánykötet, valamint az én könyvem, a Horvátország magyar irodalma is. Mivel Božidar Petrač elsősorban esszéista, Fejtő Ferencről is beszélt.

A következő találkozó helyszíne még ugyanezen a napon a Zágrábi Egyetem Magyar Tanszéke volt, ez már közös bemutatkozás Szentmártoni János költővel, a Magyar írószövetség elnökével együtt. Vendéglátónk Bene Sándor és Ćurković-Major Franciska. A mai magyar irodalom időszerű jelenségeiről, eseményeiről beszélgettünk. Ami leginkább meglepett, hogy a magyar szakos hallgatók mennyire felnőttek a témához, és követni tudják. Pedig, ahogy hallom, legtöbbjüknek nincs is magyar családi háttere, választották ezt a szakot, nem is kevesen. Nagyon is érdeklődőek, szemlátomást tájékozottak, még egy közös játékba is belemennek: együtt olvassuk fel a szövegeinket.

Szentmártoni János a verseit felváltva a hallgatókkal, tehát elhangzanak egymás után két nyelven, én pedig a prózát velük olvasom, úgy, hogy nem ismételünk semmit, nem fordítunk oda-vissza, hanem mint egy láncot, ott folytatja a következő bekezdést, ahol az előző abbahagyta, így ők is, én is követem a történetet, és az interpretáció is közössé válik. A hallgatók szemmel láthatóan jól érezték magukat az intellektuális játék során, és ez volt a cél: az a fontos, hogy legyen irodalmi élményük, tapasztalatuk.

Végül, mint egy visszatérő, és úgy látszik, megkerülhetetlen előd, ismét Fejtő Ferenc neve vetődik fel, aki valóban maradandóan fogalmazta meg, miért vonzó Zágráb, amiért mindig érdemes visszatérni, ezzel az Fejtő-idézettel fejezem be élménybeszámolómat, amit ott is felolvastam: „itt voltam gyerek is. Véletlenség csupán, hogy nem itt születtem. Hivatalos szülőhelyem mintha csak a te külvárosod lenne… te voltál ópapa, ómama, füge, játék és nyár.” – Kontra Ferenc