A 2013-as MAdT szponzorai


Köszönjük a támogatást!
Vissza
XXXIX. Durindó és LII. Gyöngyösbokréta

Kedves Vendégeink, kedves csantavériek!


Nagy szeretettel köszöntjük a 39. Durindó és az 52. Gyöngyösbokréta résztvevőit! Lassan, de biztosan haladunk a korral előre. A Durindó is négy évtizedes jubileumára készül. De nem csak szép, fájó emlékek is kötődnek a rendezvényekhez. A minap Bodor Anikóra emlékeztünk, aki öt éve nincs már velünk. De sokan mások is hiányoznak azok közül, akiknek szívügye volt az itteni magyarság sorsa, jövője. Azt hiszem, büszkén mondhatjuk, hogy jó munkát végeztek valemennyien, hiszen nagyon sok a követőjük. Egyre több fiatal is fölismeri a hagyományaink, értékeink tiszteletét és továbbéltetésének fontosságát. A cél egy, csak a hozzá vezető út eltérő néha. De ez viszi előre az életünket. Nem kell félni az újításoktól, de mindig szem előtt kell tartanunk a közös érdekeinket és hagyományos értékeinket.
Kodály Zoltán szerint a jó zenész kellékei négy pontban foglalhatók össze: 1. kiművelt hallás, 2. kiművelt értelem, 3. kiművelt szív, 4. kiművelt kéz. Mind a négynek párhuzamosan kell fejlődnie, állandó egyensúlyban. Mihelyt egyik elmarad vagy előreszalad, baj van. Nekünk is erre az egységre kell törekednünk. Soha nem feledkezhetünk meg az előttünk járókról, hiszen a jól kitaposott út a biztos. Nekünk úgy kell ápolnunk, gondoznunk a felnövekvő generációkat, ahogyan majd ők is ápolják, segítik a következőket.
De legalább ilyen fontos szerepet töltenek be a táncosok is művelődési életünkben. Andrásfalvy Bertalan néptánckutató szavait idézem:
„A táncot – most általános jelentésével értve – az emberi kapcsolatteremtés legfontosabb, legközvetlenebb eszközének tartjuk. Egyáltalán a közösségbe tartozást, a szolidaritást fejezi ki és annak élményét adja, különösen a körtáncokban. A férfi és nő páros tánca leszűkíti a kapcsolatteremtést a párra, és ugyanakkor az egymás megismerésének sajátos lehetőségét adja, amit a beszéd, a társalgás nem tud megadni. Aki nem tud kapcsolatot teremteni, az elmagányosodik, kiszolgáltatottá válik, és ezzel egyre nő önzése is. Pedig emberi kapcsolatokra minden embernek nagy szüksége van, a valakikhez tartozás, a szeretet parancsa, azt adni és kapni, életfontosságú.
Különösen nálunk és ma, amikor a népesség egészségét tükröző mutatók arról tanúskodnak, hogy betegebbek vagyunk minden európai nemzetnél. Mindez a társadalomban a szorongásra vezethető vissza. A szorongás oka pedig az, hogy nincsenek vagy elégtelenek a kapcsolataink, nincsenek vagy kevesek a szolidaritás érzését adó, megtartó közösségek. A szorongó emberen minden baj és betegség erőt vehet, védtelenné válik velük szemben. A mai, modern, globális és megtartó kapcsolatok nélküli világ önmagában is kedvez a szorongás kialakulásának, de minden hatalom, politikai, gazdasági és kulturális hatalom érdekelt a szorongáskeltésben, mert csak a szorongó embert lehet könnyen befolyásolni, megijeszteni, manipulálni, vele mindent megetetni, átvitt értelemben is. Minden diktatúra szigorúan megtiltott a párton és ahhoz tartozó szakszervezeteken kívül minden, más társaságot, közösséget, egyletet, szövetséget. A legnagyobb bűn a »szervezkedés« volt. A diktatúrák megbukása után, az ún. demokráciákban nem lehet tiltani már a gyülekezés, a közösségek alkotásának jogát. A közvetlen rendőri beavatkozás helyett más módszerekkel kell megakadályozni azt, hogy az emberek közösségekbe tömörüljenek, és onnan erőt meríthessenek önálló vélemények megalkotására vagy képviseletére. Az önzést, az egyéni szabadságot kell magasztalni, önmegvalósításra kell biztatni az egyént, feleslegesnek, az egyént gúzsba kötőnek, elavultnak kell bélyegezni minden kötöttséget, közösséget, a családtól kezdve a nemzetig. Így válhat csak szorongóvá, jó adófizető és engedelmes fogyasztóvá a társadalom.
A tánc tehát, mint minden más művészet, az ének, a muzsika, a játék a közösségalkotás, a közösségbe tartozás élményét adó eszköz, és erre nevelni, gyakoroltatni kell a gyermekeket. A tánc, a játék közösségre nevel, közösséget alkot, a közösség élményét adja. De csak az olyan játék, ami nem versengésre, nem egymás legyőzésére való. Ma játék a neve minden, a más legyőzésének élményét ígérő tevékenységnek, legyen az sport, társasjáték vagy tréfás vetélkedő. Sőt, a művészetekből is vetélkedés lett, mert van már ének-, tánc- és szavalóverseny is, vetélkednek a hangszeres művészek és a költők is. A hagyományos népi játékokban nincs győztes és legyőzött, nincs első és másodosztályú csapat, nincs bajnok és sztár. A közösség élménye a fontos. A kisgyermekben még megfigyelhető ez az ösztönös, minden vetélkedéstől irtózó magatartás. A társasjátékban vesztes gyermek sír, mert igazságtalannak tartja, hogy azért szégyenítik meg, mert nem tudott hatost dobni a kockával. De milyen, látható nagy örömmel fogja meg a kezét annak, aki bevonja őt egy párválasztós, táncos körjátékba, milyen büszkén tölti be szerepét és örvend, ha befogadják a nagyobbak a maguk körébe.”
Az ő gondolatait igazolja az a sok gyermekcsoport is, akik a Kőketáncon bemutatkoztak. 1500 gyermek, közel 60 csoport volt Óbecsén, és még ennél is több csoport dolgozik a környezetünkben. Tehát a jövő biztosított, de arra féltő gonddal kell ügyelnünk, hogy kedvét ne szegjük senkinek sem. Ezért kell együtt gondolkodnunk, figyelnünk egymás igényeire, elvárásaira, hiszen mindenki fontos, mindenki számít ebben a kis közösségben. Kívánom, hogy még nagyon sokáig ünnepelhessünk együtt, színesítsük egy-egy település életét. Ne a külső, a forma, hanem a tánc, a zene, az ének, népi kultúránk és megmaradásunk legyen a legfontosabb a jövőben is. Ehhez kívánok sok erőt és kitartást valamennyiünknek.
 
Szabó Gabriella, a Fesztiváltanács elnöke