A 2013-as MAdT szponzorai


Köszönjük a támogatást!
Vissza
XXXIII. Durindó és XLVI. Gyöngyösbokréta

Köszöntő (Dr. Szöllősy Vágó László)


Hölgyeim és uraim, tisztelt jelenlevők, kedves barátaim!

Tisztelettel köszöntöm Önöket hagyományaink ünnepén, amikor alig pár hét választ el bennünket a szabadságharc utolsó győztes csatájának 160. évfordulójától.

Az évfordulók az emlékezés mérföldkövei – olvastam Németh Lászlónál; az emlékezésé, ami több mint visszapillantás. Mert aki megfeneklik a múltba-merengésnél, aligha tud továbblépni: menetiránynak háttal nem lehet előre haladni. Mi pedig tovább szeretnénk lépni, nekünk tovább kell lépnünk! Hogyan és merre? Ha felülemelkedünk az önsajnálaton, a széthúzáson, és önnön sérelmeink felhánytorgatása, egymás lejáratása helyett együtt tudunk gondolkodni és cselekedni.
Kodály Zoltán – nem véletlenül idézem, hiszen népművészetünk ünnepén nála hitelesebb kútfőt aligha találnék – nos, ez a Kodály Zoltán a trianoni országcsonkítást követő reménytelenség éveiben megfogalmazott egy cselekvési programot, amely ma sem kevésbé időszerű, mint akkor volt, amikor megfogalmazta:

„A magyarság nem ismeri önmagát, nincs tisztában létfenntartása elemi követelményeivel, nincs felkészülve komoly erőpróbára – a nemzet nincs megszervezve, legfontosabb létérdekeit nem látja egységesen. Lelki honvédelemre lenne szükség! Ehelyett mit látunk? – Marakodást, törtetők öncélú küzdelmét, fejvesztettséget. Valamit tenni kell. Akármit, csak nem tétlenül tűrni, hogy mások tegyenek velünk, amit akarnak…”

Ennek a „valaminek”, ennek a lelki honvédelemnek a letéteményesei a hagyományainkat – népi, nemzeti, kulturális, történelmi és vallási hagyományainkat – felvállaló művelődési egyesületek és kultúrmunkások, akik talán nem is tudják, csak érzik, hogy a múltját vesztett kultúra gyökértelen és ugyanúgy gyökértelen, esendő és veszendő az a nemzet, amely elszakad önnön hagyományaitól. Álljon előttünk Lengyelország példája: viharos történelme során erősebb szomszédai sokszor leigázták, felosztották maguk között – országként nem is létezett. A lengyel nyelv és a lengyel kultúra mégis fennmaradt, mert fenntartották a lengyel papok és tanítók, a lengyel édesapák és édesanyák, népi-nemzeti-vallási hagyományaik átörökítése révén…

Jó érzés tudni, hogy ha meggyöngülünk emberségünkben és magyarságunkban, ha őseink földjén meg akarunk maradni magyarnak, a megmaradáshoz hagyományainkból meríthetünk erőt, hiszen nyelvünk, hitünk és kultúránk tartott meg minket is az évszázadok viharában. Ezért nem érzem szónoki túlzásnak kimondani: minden hagyományőrző, hagyományápoló egyesületünk egy-egy apró mécsláng a Délvidék képzeletbeli kulturális térképén. Adná Isten, hogy egyesüljenek egy nagy lángba, miként a kisebbségi lét lánglelkű költője, Reményik írta:
 
…Hogy az égig, a csillagos égig érne,
És minden, minden rongy benne égne!…

Befejezésül engedjenek meg nekem egy – talán érzelgősen hangzó – gondolatot: egy magára hagyott nép vagy nemzetrész csak azzal védekezhet, hogy óvja álmait. A mi feladatunk nagyobb, mint óvni, továbbálmodni az álmokat; vállalnunk kell az együtt gondolkodást és az együtt cselekvést, hogy méltó utódai lehessünk 1848–1849 hőseinek.

E gondolatok jegyében nyitom meg népművészetünk hagyományos ünnepét, a XXXIII. Durindót és a XLVI. Gyöngyösbokrétát.