A 2013-as MAdT szponzorai


Köszönjük a támogatást!
Vissza
Kékítőt old az én vizében. Versek, hosszúversek, prózaversek, e-mailek
Szerző(k): Bencsik Orsolya
Műfaj: Vers
Megjelenési adatok: Újvidék, 2009, Forum
Kékítőt old az én vizében. Versek, hosszúversek, prózaversek, e-mailek FRISS HANG
Vannak fogalmak, minősítést szolgáló jelzők főleg, melyeket előszeretettel használ a kritika, holott értékük, jelentőségük a művek irodalmi értékét tekintve inkább másodrendűnek, mint lényegesnek mondható. Ilyen az írói bátorság, ami körül egykor emlékezetes polémia folyt Móricz és Kosztolányi között. És ilyen az írásom címébe vett frissesség is, amely ugyancsak nem esztétikai kvalitást jelent, művek, könyvek kapcsán mégis eszünkbe jut(hat), mert az irodalom egy adott pillanatában fontosnak véljük, érezzük. De erről majd később. Lássuk előbb magát a kötetet, Bencsik Orsolya verseket, hosszúverseket, prózaverseket, e-maileket tartalmazó Kékítőt old az én vizében (Újvidék, Forum Könyvkiadó, 2009, /Gemma könyvek, 40./) című könyvét.
Nem kell túl jártasnak lenni az irodalomban ahhoz, hogy felismerjük, a kötet címe József Attila Mama című verse egy sorának módosítása. Egyetlen szó tekintetében történt változás: ég helyére én került. De ebben benne van minden, ami Bencsik Orsolya szövegeire jellemző. A hagyományhoz való viszonya éppen úgy, mint környezetéhez és önmagához. Az én jelenti azt a közeget, amely mindent befogad, egyesít, s amely egyéni színt, perspektívát nyújt számára – ettől (is) költő – és számunkra.
Bencsik Orsolya esetében a hagyományon ennek több szintjét kell érteni. Azt a régebbit, amit Petőfi, Vörösmarty vagy Puskin költészete jelent, azt, amit az időben közelebbi Kosztolányi vagy József Attila képvisel, s főleg azt, amely irodalmunk jelenének tekinthető, de számára mégis hagyomány, mint Pilinszky, Petri, Tandori, Krasznahorkai, Nádas, Esterházy vagy Tolnai, Lovas Ildikó és Aaron Blum munkássága. A régebbiek esetében talán „intarziás” eljárásról beszélhetünk, Vörösmarty híres sorára („Most tél van és csend és hó és halál”) utal: „nem volt fagy hó hideg jég meg halál”, az „Én írok magának levelet!” pedig Puskin Anyeginjére. Kosztolányit juttatja eszünkbe: „Mostan színes harisnyákról (tinták helyett!) álmodom.” Ezzel szemben a jelennek tekinthető utóbbi évtizedek nevezett íróitól vett idézetek többnyire mottók vagy, mint Aaron Blum esetében történik, a narrációs technika vonatkozásában esik róla szó.
Akár így, akár úgy tűnik fel a kötet szövegeiben a hagyomány, felzárkózást jelent nem kérkedést, hogy lám, mit tudok, mit ismerek. Amikor Bencsik Orsolya beáll a maga választotta, alkotta irodalmi sor végére, akkor az a szándék vezérli, hogy szövegeivel maga is része legyen ennek a számára közeli irodalomnak, melyben jól érzi magát, otthon van. Irodalmi ízlést példázó kánont teremt. S ez a kánon kétségtelenül irodalmi minőségen alapul. Jó irodalom.
Ahogy Bencsik Orsolya felzárkózik az irodalom egy vonulatához, miközben ahelyett, hogy ettől megilletődne, netán begörcsölne, kedvére el-eljátszadozik vele, ugyanúgy viszonyul a családhoz, nagyszülőkhöz, szülőkhöz úgy általában, és önmagához is. Amint nem titkolt öniróniával a Sinkó-díj átvétele után mondott köszönő beszédében fogalmazott: „Nincs ars poeticám, filozófiám (!) és nincs antropozófiám sem, persze. Helyette van mizantrópiám, filodendronom, lábgombám, klausztrofóbiám.” Ellenben van hangja, amivel saját emberi, írói/költői alapállását irodalmi műfajokban ki tudja fejezni. Van emberi világa, van élettere, ezt belakja azáltal, hogy a nyelv közvetítésével felismerhetővé tesz. Ahogy a Wittgenstein kontra Tandori kétsorosában írja – „ha nyelvtelen a nyelv / akkor világod is világtalan” – az irodalom közegeként érzi a nyelvet, ennek szerepét, erejét, s tud bánni vele. Hogy jól érzi magát ebben a nyelv teremtette világban, amely sohasem az idill nyugalmát jelenti számára, azt biztos fogalmazása tanúsítja, s hogy mondatainak van rá jellemző lélegzése, beszédének sajátos levegővétele, igaz, olykor, bár küzd ellene, fegyelmezi magát, magával ragadja a narratíva, talán feleslegesen is belebonyolódik a mesélésbe. De szerencsére van hozzá ereje, mert tehetséges, mert nem irodalmat művel, hanem az irodalom szerves része a gondolkodásának, magánemberként az irodalom által nyilvánul meg, hogy ebből a gubancból kibújjon. S fiatal nőről lévén szó, ez sem mellékes, szövegei olykor, diszkréten bár, erotikát sugároznak (lásd például a Fehérre meszelve című szöveget).
Mindösszesen: Bencsik Orsolya első könyve, mert van világa, melyben a szerző kételyei ellenére is biztos otthonossággal mozog, él, s mert vannak eszközei, melyekkel ezt a világot, önmagát hitelesen ki tudja fejezni úgy, hogy közben olvasói érdeklődést vált ki, irodalmunk utóbbi éveinek legkellemesebb meglepetése. Olyan friss hang, amelynek fölöttébb örülni kell. Kiváltképpen akkor, ha tudjuk, hogy milyen mértékben burjánzik a semmitmondás, a magát kellető dilettantizmus, nyomulnak gátlástalanul és kapnak korlátlan megjelenési lehetőséget az áltehetségek, könyveik jelennek meg, folyóiratuk van, mellékletek állandó szereplői, díjaik vannak.
Régen örültem úgy egy könyvnek, egy fiatal jelentkezésének, mint most Bencsik Orsolyának és kis kötetének.
Gerold László