A 2013-as MAdT szponzorai


Köszönjük a támogatást!
Vissza
Némely részletek. Feljegyzések, cédulák, bemásolások, vizuális fragmentumok
Szerző(k): Fenyvesi Ottó
Műfaj: Napló
Megjelenési adatok: Szeged, 2009, Universitas Szeged Kiadó
Némely részletek. Feljegyzések, cédulák, bemásolások, vizuális fragmentumok A lényegi magány
Illik Fenyvesi Ottó könyvére a Maurice Blanchot-tól kölcsönzött cím, aki szerint egy idő után, amikor kiderül, hogy a művek leválnak alkotójukról, s önálló életet élnek, „az íróban mind erőteljesebben támad fel annak szükséglete, hogy kapcsolatot tartson önmagával. Ez azt jelenti, hogy irtózik attól, hogy elszakadjon önmagától annak a semleges, formátlan és sorstalan hatalomnak a kedvéért, mely ott van minden mögött, ami íródik”. Még akkor is, ha Némely részletek című kötete nem szokványos napló. Alcíme szerint Feljegyzések, cédulák, bemásolások, vizuális fragmentumok.
Leginkább mégis kollázskönyvnek nevezném. Nem azért, mert a fedőlapján és a kötetben a szerző képzőművészeti munkái – kollázsai – láthatók. Szerinte ugyanis a kollázs véletlenszerűen egymás mellé helyezett fragmentumok, részletek együtteséből alakul ki. Ebben a könyvben is szövegrészeket és -töredékeket találunk, amelyek megőrzik lezáratlanságukat. Egymás mellé kerülésük azonban nem véletlenszerű, hanem nagyon is átgondolt, s így a kötet kompozíciója rendkívül feszessé válik. Éppen ez a látszólagos ellentmondás adja meg a könyv feszültségét, szellemi izgalmát: ahogyan a befejezetlen („némely”) részletekből összeáll egy jól komponált, saját logikája szerint való, a kollázsra jellemzően sokféle, mégis egységes könyv-alkotás.
A kötet szerzője úgy véli, „a vizualitáson, a látványon nyugszik a 21. századi civilizáció”, ennek megfelelően építi fel könyvét: megtalálhatók benne a vizuális kultúra produktumai (saját alkotások, mások képzőművészeti munkái, fotók stb.), írásos feljegyzések (naplók, hosszabb önéletrajzi munkák, visszaemlékezések). A kötetet pedig filmleírások is tagolják, három fejezetben Tizennyolc éven aluliaknak megjelöléssel: egy jellegzetesen huszadik századi vizuális kultúrát idéz fel az írás segítségével.
Érdemes ezeket a kollázsköny-alakító egységeket külön-külön is vizsgálat tárgyává tenni. A filmek egy-egy korszak emblematikus alkotásai. Többnyire olyan sorrendben következnek, ahogyan a szerző láthatta őket, majdnem mindegyik szerzői film, vagy legalábbis olyan meghatározó alkotás, amely valóban nagy hatású volt abban az időben. A filmek többnyire elkészülésükkel egy időben kerültek a mozikba, elsősorban a belgrádi nemzetközi filmfesztiválnak, a FEST-nek, és kiváló művészi érzékkel rendelkező, rendkívüli műveltségű, tragikus sorsú szelektorának köszönhetően. Írjuk itt le a nevét, mert megérdemli: Nebojša Đukelić. A könyv szerzője csak felsorolja a címeket és a stáblistát, és többé-kevésbé találó, néhány mondatos tartalmi összefoglalót ad. A filmek sora azonban felidézi azokat az időket, amikor a mozi még hatott, a film nem végtelenített szappanoperák temetetlen hulláinak követhetetlen sorát jelentette, hanem művészi élményt. A filmleíró blokkok a szerző gondolatvilágának fix pontjait mutatják, emellett pedig az időt jelzik, az elbeszélés idejét tagolják.
A kötet képanyaga heterogén: sokféle vizuális kifejezésmódot működtet. Tartalmazza a szerző saját kollázsait, amely bevált alkotói eljárása, már korábbi versesköteteit, például a Kollapszust is ezzel a technikával készült munkáival illusztrálta. A képek valóban a szöveg illusztrációi. Amikor nemzedékének meghatározó alkotóiról beszél, közli is a fotójukat, így került be Charles Bukowski vagy Allen Ginsberg, akik ennek a generációnak sokat idézett és használt – némileg el is használt – figurái. És helyet kapnak családi fotók, gyermekkori képek, kortárs képzőművészek grafikái, alkotótársak portréi, fotók művészbarátokkal, kötetfedőlapok, lemezborítók, köztük Domonkos István bakelitlemeze, Sziveri János rajzai, kézírásos levelei, Új Symposion- és Ex Symposion-fedőlapok, újságcímoldalak, plakátok és egy levelezőlap a lebombázott újvidéki Szabadság-hídról. Az illusztrációs anyag különösen igazolja a már idézett Maurice Blanchot-t, miszerint „a napló lényegileg nem vallomás, önmagunk elbeszélése. Emlékmű”.
Majd így folytatja: „Mire kell az írónak emlékeznie? Önmagára, arra, aki ő, amikor nem ír, amikor mindennapi életét éli, amikor élő és igaz, nem pedig igazság nélküli haldokló. Az az eszköz azonban, melyet arra használ, hogy emlékezzék önmagára – mily különös –, magának a felejtésnek az eleme: az írás. Ebből fakad, hogy a Napló igazsága nem a benne található érdekes, irodalmi észrevételekben rejlik, hanem azokban a jelentéktelen részletekben, melyek a hétköznapi valósághoz kapcsolják… Itt még valóságos dolgokról van szó. Aki itt beszél, egy nevet őriz, és a saját nevében beszél, és a dátum, melyet feljegyzünk, a közös idő dátuma, ahol az, ami megtörténik, valóban megtörténik.”
A kötet naplórésze 1991. november 9-ével indul, és a következő mondattal: „Időközben átjöttem.” Egzisztenciális választóvonalon, válsághelyzetben kezdődik, amelyben a szomorúság és a létbizonytalanság dominál: „Általában nagyon szomorú vagyok, szétvet a fájdalom.” Az egyedüllét és a kiszolgáltatottság kíséri: „Veszprémben, magányosan, elhagyatottam.” És a teljes kiúttalanság tanácstalansága ölt formát: „Most akkor mi lesz?” A félelem és remény a napló kulcsszavai, -fogalmai. Mégis gyakran rendkívül szűkszavú, tárgyszerű. A napló utómunkálatai minden bizonnyal nagyfokú redukcióval készültek: a siránkozás, a panaszkodás elkerülése érdekében nemcsak az érzelgősséget, hanem az érzelmeket is kiirtotta a bejegyzésekből. „Csak semmi nyegleség” – olvassuk egy helyen. Így legtöbbször csak a külvilág puszta váza maradt meg. Kétségtelen viszont, hogy a szerző magánemberi habitusát is felismerjük a feljegyzések tárgyiasult mondatokká sűrűsödő szűkszavúságában.
A naplójelleg oldottságának számlájára írható, hogy a szöveg néha közhelyes („Olyanok ezek a székelyföldi nevek együtt, mint az imádság. Jóban-rosszban összetartja őket a föld, Csaba királyfi szelleme.”), másutt publicisztikus, ami – meglehet – azt az erőfeszítést jelzi, amellyel szülőföldjének eseményeit próbálja követni, és saját kitelepülését igazolni („A magyarok és szerbek aránya ma 1:6-hoz. Alig több mint 250 ezer magyarral szemben 1,5 millió szerb lakos, ezenfelül összesen mintegy százezer horvát, ruszin, román és más nemzetiség él a Vajdaságban. De nem csekély azoknak a száma sem, akik jugoszlávnak vallják magukat.”) Mindezt azonban elfedi, hogy a puszta tényközlés mögött egy olyan háttéranyag lép működésbe, amely felszínre hozza a szülőföldjét elhagyó ember sebzettségét, fokozott igényét a megértésre és a biztonságra, amelyet azonban nem mindig kap meg, s ezt hatványozott módon megalázottságként éli meg.
A naplóíró bejegyzései jelzésszerűségük ellenére is kirajzolják azt a lassú folyamatot, melynek során az otthontalanságélmény és az idegenségtapasztalat végén már nem emlékeket lehet és kell keresni, hanem megjelenik az új, az élhető hely tere. Talán akkor következik ez be, amikor Veszprém művészeti életéről, a magyarországi kulturális palettán betöltött helyéről értekezik nagyfokú tárgyilagossággal. A józan mérlegelés hosszú folyamat eredménye. A napló bejegyzései 2007. július 12-én szakadnak meg, és ez a műfaj lényegével megegyező követelmény. Philippe Lejeune szerint ugyanis a naplót az a tény teszi érdekfeszítővé, hogy a jelen műfaja, és nemcsak mi nem tudjuk, hogyan végződik a történet, hanem írója sem. Minden alakulóban van.
A kollázskönyv további részei is a lejeune-i autofikció fogalmát teljesítik ki, újabb szegmentumként a naplójegyzeteket hosszabb, önéletrajzi szövegek, visszaemlékezések, vallomások követik. Ezek a kötet legjobb „részletei”, hiszen – ahogy Szávai János fogalmaz Irodalom, fikció, autofikció című tanulmányában – „bonyolult és tudós fikciós formákra van ahhoz szükség, hogy az emlékező vagy a naplóíró elbeszélhesse, megfogalmazhassa a maga igazságát, személyiségének, történetének az igazságát. Bizonyos értelemben még bonyolultabbakra, mint a fiktív narráció esetében, hiszen az önéletírás, az autofikció a fikcióhoz képest többletreferenciákat igényel”. A történeteknek tematikus-érzelmi csomópontjai vannak: a gyermekkor, a felnőtté válás időszaka, a katonaság ideje, az íróvá válás korszaka. A helyszínek is ennek megfelelően váltakoznak: Topolya, Újvidék, Macedónia, az emlékképek között pedig felvillan a gyermekkor Adriája is. Nem mint költői program, hanem mint életszegmentum, az otthonosság és az önazonosság ideje és tere. Külön is kiemelhető a Dagály előtt, a 3 korner = 1 tizenegyes, a Vojna pošta, a Cimba, Az eltűnt barát nyomában című visszaemlékezés. Ezekben az irodalmi szöveg lép működésbe, a valóban részletekre figyelő, az emlékezés mélyéről felhozott tárgyi világ és embersokaság, a megfigyelés és a jellemformálás pontosságával egyetemben. Egyik csomópontja a gyermekkor hangulata, futballélményeivel egyetemben. De központi helyet kapnak az írói műhelymunka szempontjából releváns jegyzetek, a naplóíró verseit meghatározó „hangélmények” is, a rockzenei szubkultúrával való azonosulás. Külön kiemelendőek az Új Symposion utolsó nemzedékének életérzését, összetartozás-tudatát őrző bejegyzések is. A kötet olvastán az a meglátásunk erősödik fel, hogy ezt az irodalmi-szellemi összhangot valójában nem a szerkesztőség szélnek eresztése szüntette meg (mellesleg nem ártott volna megemlíteni azokat a „rosszindulatú és tehetségtelen emberek”-et sem, akiknek a nevéhez kötődik ez a tett), hanem vezéregyéniségének, Sziveri Jánosnak a halálával foszlott lassan szerte, s mosták el a térségben lejátszódó, hamarosan bekövetkező még nagyobb borzalmak.
A recenzió írójának azonban ezen a ponton már végképp be kell jelentenie, hogy nem tudott eltekinteni a könyv referenciális olvasatától. Gyermekkorának eseményei majdnem ugyanazon a helyszínen játszódtak, mint a Némely részletek írójáé. A kamaszkor emlékei pedig sok kedves szereplőt őriznek azok közül, akik a könyvben megjelennek, néhány elfeledettet pedig felidéznek. A recenzens egyetértően olvasta, mert ő is hamar felismerte a helyi „irodalmi” hatalmasságok butaságát, a magukat íróknak gondolók tehetségtelenségét, s úgy gondolta, ez a világ könnyen meghaladható, messze túlszárnyalható. És maga is nosztalgiával gondol azokra az évekre, amikor még úgy tűnt, nincs akadály, s legfiatalabb – a könyvet olvasva pedig úgy tűnik: legnaivabb – lévén sohasem gondolt arra, amire a valamivel idősebb kötetszerző, hogy már ifjúkorunkban is lehettek olyanok, akik megfigyelhettek bennünket különös elképzelésünkért a világról.
Nem lehet mások emlékeivel vitába szállni, szerencsére nem is kell. De elgondolkodtató például, hogy a számomra tragikusként megélt élethelyzetek a határ túloldaláról tíz év elteltével már csak egy mondatot érnek: a bombázás csupán a Dunába omló hídról szóló mondatban jelenik meg, a képben sehol egy ember. A legnagyobb hiányérzetem viszont azzal kapcsolatos, miért nem említi Kusturica első filmjét, az Emlékszel-e Dolly Bellre? címűt. De ez után a megjegyzés után is egy mosolygó emotikon kívánkozik. Máskülönben párhuzamos eseményeket hív elő az emlékezet mélyéről, a könyvet olvasva odaképzeljük saját történetünket, legszívesebben hozzátennénk magunk is „néhány részletet”, például amikor középiskolásként részt vehettem a Sympó egyik szerkesztőségi ülésén, az első találkozást Sziverivel, akinek valami különös érzéke volt az emberi kapcsolatokhoz: végtelen nyitottsága és bizalma mindenkire kiterjedt, képes volt első verseimet az Új Symposionban közölni. Integráló személyiség volt, az utolsók egyike, ez ma már nem divat, talán nem is létezik, végleg kihalt faj az irodalmi életben.
Ami viszont nem halt ki, az az intolerancia, hiába, hogy időközben egypártiból többpártivá alakult a politikai élet, a szellemi szféra nem lett többpólusú, még mindig működnek benne – lehet, mindig is működni fognak – azok a reflexek, amelyek felügyeletet gyakorolnának. A kánonból való kiszorítás, a peremre taszítás gesztusa kisebbségi helyzetben mindig egy kissé szomorúbb is, és még mindig feltétel, hogy ugyanazon kánon köré kell tömörülni, a másként gondolkodás ma sem tolerálható. A háborús években létrejövő szocializáció is a gátlástalanság irányában hatott.
Fenyvesi Ottó könyve a gondosan építkező magánmitológiák sorába tartozik. „Emlékmű”, a blanchot-i értelemben. Ám nem teng túl benne a személyiség felépítettségének és a történetek igazságvonatkozásának igazolására törekvő narráció. A naplóírás nemcsak az intimitásnak, hanem a magánynak is műfaja. Éppen ezért, ha hiteles, működtetni képes egyfajta háttértextust. Azt, amely nemcsak szerzőjének közérzetét közvetíti, hanem megsejteti egy egész letűnt korszak hangulatát is.
Toldi Éva