A 2013-as MAdT szponzorai


Köszönjük a támogatást!
Vissza
Mintha emberekből állna
Szerző(k): Benedek Miklós
Műfaj: Vers
Megjelenési adatok: Újvidék, 2014, Forum Könyvkiadó
Mintha emberekből állna Röntgenezett versek

Benedek Miklós a mai fiatal vajdasági magyar költészet Albert Flóriánja.

A vajdasági magyar irodalom olvasói, alakulásának követői pontosan tudják, hogy Benedek Miklós első, Nem indul hajó című kötete után két évvel Mintha emberekből állna címmel a második is napvilágot látott. Két év telt el tehát azóta, hogy sorrendbe öntve először olvashattam a Toscana≠Toszkána, a Podolszki felkel és jár, a Szobor, Az én eposzom vagy épp a Fogtündérre várva című verseket. Ha a két öncélú megfeleltetés közötti távolság nem lenne vészesen kicsiny, azt is mondhatnám, hogy Benedek Miklós az én fogtündérem.

Ehelyett inkább arra szeretném felhívni az olvasó figyelmét, hogy a szerző új könyve – talán ez kiérezhető az első kötetből találomra kiválasztott címekből is – érzékenyen nyúl a számára fontos Szent Grálhoz, az irodalmi szöveghagyományhoz. Számos ilyen tényezőt jelölhetünk ki a Mintha emberekből állna poémáiban Nádas Pétertől Albert Flóriánon át Weöres Sándor versvilágáig – ami viszont lényeges: hagyománykövetése nem merül ki egyfajta utánzó, mímelő gesztusban. Legyen szó az Üllői úti fáknak örök emléket állító Kosztolányi-költeményről vagy a Le printemps stílusimitációjáról, az ironikus játékossággal megszólított örökség termékenyíti meg az alkotást (érezhetően és szándékosan egyedül a Nádas-intertextus mentes a könnyedségtől, véleményem szerint tematikai és hagyománykezelési okokból).

A Flóris című felvezető költemény – alcíme szerint verses montázs – kötetbeli pozíciója, vagyis nyitó jellege és a lezárást, a befejezés hangsúlyos gesztusát megszólaltató tematikája – hiányjelentésekkel operáló elmúlásvers a magyar futball egyik legendás alakjáról, egy szentélyként funkcionáló stadionról és a meccsekre kilátogató családokról – közötti feszültség lengi be az egész kötetet. Mintha verseket olvasnánk, de érezzük, nagy részük – hangsúlyoznám: ez itt most nem értékkategória, hanem műfajjelölés – mégsem a szó szoros értelmében vett költemény. A kötet verseinek túlnyomó részét jobb szó híján prózaversekként határoznám meg.

Benedek Miklós prózavers-poétikája a finomhangolt életszeletek, a könnyed pillanatok és az erőteljes, olykor húsba vágó – a kötet illusztrációs anyagát hívva segítségül: a bőr alá látó – szituációk, lírai képek váltakozásának narratív keretbe foglalásán alapszik. Maradva az előbb említett felvezető versnél ilyen szöveghely például a „Sportlapot lobogtatott a szél” (5), vagy „Az a kis, ijedt csönd a stadionban, amikor a zsenialitás testet ölt” (5). Ám ez csupán a versek egyik rétege, hisz nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a semmiségek, a miniatűr pillanattöredékek, a gesztuskezdemények és tétova mozdulatok lírai fényképei mellett megférnek a nyers, fájó, olykor brutális történéseket megszólaltató szövegrészek. Összegezve az előbbi gondolatmenetet: az apró rezonanciák lírai hangjai, illetve a nyerseségével megdöbbentő mondatok és képek közötti nyughatatlan feszültség összhangja adja meg Benedek Miklós második könyvének alaphangját. Ezen a ponton vessünk egy pillantást a Felbasz, hogy téged nem basz fel (25) című poémára, amely – a Varró Dániel lírájával ápolt rokoni köteléken túl – a szonett-, ezáltal pedig a szerelmi költészeti hagyomány radikális, ironikus, helyenként már-már a groteszk határát súroló átértelmezése. A költő úgy nyúl hozzá a szonett műfajához, mint az illusztrációs anyag a testhez: átvilágítja azt, a csontvázat – a versformát – kiemeli, a szerveket kénye-kedve szerint alakítja, a lenyomat – maga a vers – pedig korántsem azt adja az olvasónak, amit a csontváz alapján elvárna. Valami szokatlant, valami radikálist, a koponyába rejtett hal nyomasztó, megdöbbentő képét – vagyis épp azt, ami a költészet lényege.

Úgy hiszem, hogy a kötet harmadik ciklusát, az Újra csendes című rész szövegeit akár versnovellákként is meghatározhatnánk. Az ide helyezett prózaversek – külalakjukat leszámítva – sokkal közelebb állnak a kisepikai formákhoz, mint a klasszikus vershagyomány reprezentatív megszólalásmódjaihoz. Műfajelméleti kérdések boncolása helyett inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy ezek a versek szétfeszítik a líra konvencionális kereteit, prózaeszközökkel megjelenített szituációkat olvasunk, amelyeket az erős narratív keret és az epikai történetszál okán joggal tekinthetünk versbe tördelt prózának, a lezárást biztosító csattanók pedig a novellahagyományhoz közelítik a szövegeket. Senki se kételkedjen azonban afelől, hogy az új könyv verseskötet-e. Elárulom: az. Bármiféle hagyomány vagy akármelyik irodalomelméleti iskola felől is olvassuk ezeket a szövegeket, aMintha emberekből állna versei a lírai feltárulkozás mintapéldányai, s mindenképp a fiatal vajdasági magyar költészet legjobbjai közé írták be magukat.

Aki még nem látta anyagi valójában a kötetet, az vessen egy pillantást a mellékelt könyvborítóra. Két dolgot kell észrevennie: az egyik a formabontó, ám kifejezetten hatásosra sikerült betűtípus, a másik a borító nagy részét kitöltő röntgenfelvétel-imitáció, ami csupán ízelítő a képanyagból. Blaskó Árpád kötetben helyett kapott munkáit személy szerint az utóbbi évek egyik – ha nem a – legizgalmasabb könyvillusztrációs anyagának tartom, és még azokat is a kötet fellapozására és megtekintésére kérem, akik különféle okokra visszavezethetően csak nagy ritkán vesznek verseskötetet, hát még vajdasági magyar szerző által írtat a kezükbe.

Legyen szó változatos idegenségképekről, az egyedüllét lelket elsüllyesztő érzéséről, a földrajzi, időbeli és kulturális távolságok átértelmezéséről és megértéséről, Benedek Miklós költészetében mindez irigylésre méltó higgadtsággal, a tömör, pár szavas versekkel történő merész – és sikeres – kísérletezéssel, a narratív szál remekbeszabott versbe csempészésével és egy koherens, erős lábakon álló költői világgal párosul.
Patócs László