A 2013-as MAdT szponzorai


Köszönjük a támogatást!
Vissza
Asztaltársaság
2012. május 28., 10:00
Felettébb látványos volt – és sokat elárul –, hogy az úgynevezett Napló Kör tagjai közül senki sem vette magának a fáradságot, hogy május 19-én részt vegyen a Napló utolsó főszerkesztőjének tiszteletére Padén megtartott emléknapon. Árulkodik ez elsősorban arról, hogy nem tisztelik ugyan, amit Keszég Károly a Naplóval, a Naplóban alkotott, csupán a hitelét szeretnék kisajátítani, amire ennek a hetilapnak a neve még ma is garancia a vajdasági magyarság körében. Az ő babérjaira törnek hát anélkül, hogy életét és művét a legkevesebbre is tartanák.

Bevallom, megalakulása óta irritál a Napló Kör létezése, elsősorban a névválasztása miatt. Egyszer egy Napló Kör ugyanis már – majdnem – létrejött, s épp Keszég Károly akart ilyen néven egy civil szervezetet életre hívni annak érdekében, hogy a hetilapot életben tarthassa, megmenthesse. Amikor a tulajdonosok, az alapítók már rég levették róla a kezüket, és kihátráltak a lap mögül. Elég csak fellapozni a Napló 1996-os, 1997-es évfolyamait, ennek története tételesen dokumentálható.

A Napló Kört akkor a szabályos alapító okiratok ellenére sem sikerült bejegyeztetni, mert háborúellenességével, kiállásával a kiskatonák érdekei és a békemozgalmak mellett, nyílt fellépésével a mozgósítások ellen (ma már mindez történelem…), ellenzékiségével, és persze a szabadelvű szellemisége miatt is szálka volt a lap a miloševići rezsim szemében, amelyik igyekezett minden lehetséges módszerrel ellehetetleníteni működését, megjelenését. A neves és kiváló újvidéki jogásznő, aki a bejegyzés ügyes-bajos dolgait intézte, a megmondhatója annak, hogy azokban az években bárki bármit alapíthatott volna – a Napló nem. A beadott iratokat a hatóságok mindenféle ürügyekkel folyamatosan visszadobálták, nem fogadták el.

A lap utolsó főszerkesztője az utolsó utáni pillanatig igyekezett megoldást találni a helyzetre. Amikor már évek óta elmaradoztak a szerzői tiszteletdíjak, saját spórolt pénzéből fizette ki a munkatársakat, adott kinek-kinek valamicske kis pénzmagot, amiből az akkori nehéz helyzetben tengődhetett, kihúzhatta egy ideig. S kitartott akkor is, amikor az egyik társtulajdonos kilépett a lapból, kivette úgymond vagyoni részét, ami az adott pillanatban csak annyit jelentett, hogy elvitte a számítógépeket a szerkesztőségből – amiket az adományozó alapítvány újvidéki irodavezetője még évekkel a Napló megszűnése után is számon kért a lap egykori munkatársain (és nem a tulajdonoson!). S mai szemmel nézve hihetetlenül hangzik, de mindezek után csak egy olyan komputer maradt az irodában, amelyiken tördelni lehetett, amelyikre Windows operációs rendszert lehetett telepíteni; ezen felül régi, muzeális értékű 286-os, DOS-rendszerű gépeken dolgoztunk.

És Keszég kitartott akkor is, amikor az akkor már egyetlen tulajdonos rég semmilyen pénzt nem tett bele a lapjába, sőt még a külföldi alapítványtól nyert anyagi támogatást is saját családi céljaira használta fel – a főszerkesztőnek és a szerkesztőségnek egy garast sem juttatott belőle. (Ismerek ezzel kapcsolatban közelebbi részleteket is, de én minderről Keszég Károly elbeszéléséből tudok, tehát ma már képtelenség volna bármit is bizonyítani; bővebben tehát azért nem részletezem most, mert szeretném elejét venni egy felesleges sajtópernek).

Keszég Károly hitt egy másik alapítvány újvidéki irodavezetőjében is, s úgy járt hozzá megalázkodni, mint mások a szentkútra, de ott meg állandóan csak hitegették, mindig akadt egy-két jó kifogás, amire hivatkozva a megkeresését, a könyörgést vissza lehetett utasítani, vagyis a segítséget meg lehetett tagadni.

Szándékos manipulációt látok abban, hogy mióta ez az új Napló Kör asztaltársaságként megalakult, s napvilágot láttak egyes bírálatok is ezzel kapcsolatban, az érintettek igyekeznek olyan alapon bagatellizálni a tiltakozásokat, mintha személyes ellentétekről lenne szó.

Határozottan tiltakozom ez ellen!

Mi, vagyis az a gárda, az a szerzői-alkotói közösség, amelyet Keszég Károly akkor szervezett maga és a Napló köré, amikor az alapítók cserbenhagyták; mi, akikkel a lapnak azt az arculatát az utolsó főszerkesztő olyanná alakította, amilyenként a Napló emléke ma él a vajdasági magyarság köztudatában – mindig is tiszteletben tartottuk az „alapító atyákat”. Soha egyetlen rossz szavunk nem volt Németh G. Árpádról és Bódis Gáborról sem. A mostani asztaltársaságban maguk mellé emelt más alkotókkal és közéleti személyiségekkel szemben pedig főleg nem volt semmilyen kifogásunk.

Ők voltak az alapítók és a tulajdonosok, s habár a lap életében később már nem vettek részt, soha senki sem kérdőjelezte meg, hogy – de jure – mindig is őket illette a Napló nevének joga. Mi csak hálásak lehetünk nekik, hogy lehetővé tették számunkra, hogy Keszég Károly kiváló és nagyszerű szellemi vezetése mellett részesei lehessünk annak a csodának, amit az adott pillanatban a Napló jelentett. Nemcsak számunkra, munkatársak számára, hanem a vajdasági magyar olvasóközönségnek és nemzeti közösségnek is.

Meggyőződéssel hiszem továbbá, hogy nem lenne szabad a Napló nevét annyira lealjasítani, ahogyan azt már évek óta a Naplo.org internetes címen teszik ugyancsak az „alapító atyák”, ahová e-mailben, száz meg száz címre napi szinten beérkező vicces kis szösszeneteket, tréfákat, körleveleket töltenek fel, de lényegi, értékelhető újságírás itt soha nem is folyt. Évek óta rossz szemmel nézem ezt a jelenséget, de hallgattam, mert igenis úgy gondoltam, hogy a név valóban őket illeti meg. De az a marhaság is, ami ezen a webes felületen zajlik, csak ártalmas a Napló nevére, s már önmagában is kimeríti a lap nevének sárba tiprását.
A Napló indulásakor, az „alapító atyák” elképzelése szerint, egy könnyed, szórakoztató, laza, sokat nem akaró, s könnyen is felejthető lap volt, felvállaltan nyitott a bulvártémák és a bulvárosodás felé. Később Keszég Károly formálta ezt az újságot azzá a minőségi, és – nyugodtan mondhatom, mert akkor még nem voltam a munkatársa – korszakos jelentőségű kiadvánnyá, amelyikre ma úgy emlékezünk, mint háborúellenes békelapra. Amikor én bekapcsolódtam a munkába, már ezt az arculatot ismertem meg, és éppen ezért láttuk értelmét többen is, hogy részt vegyünk a munkában.

Nagy hiba lenne tehát, ha hagynánk, hogy személyes ellentétekké bagatellizálják azt a problémát, amit ma a Napló Kör jelent. Határozottan állítom: a Napló körül – amíg én ott dolgoztam és azóta sem – soha nem voltak személyes ellentétek. Az „alapító atyákkal” sem voltak soha konfliktusaink, a magunk naiv módján mindig is tiszteltük őket. És főleg nem voltak velük személyes ellentéteink, hiszen ők akkor már távol voltak, számunkra elérhetetlenek és megközelíthetetlenek, valahol a messzeségben, találkozni sem volt esélyünk velük, nemhogy összeveszni.

Éppen ezért bosszantó, hogy most Napló Kör néven Keszég Károly babérjait akarják néhányan a saját fejükre rakni. Főleg azért, mert a miloševići rezsim megtorpedózta a Keszég-féle Napló Kör bejegyzését, létrehozását, s részben ezért szűnt meg 1997-ben az a hetilap, amelynek sorsával ők akkor már nem akartak foglalkozni.

Keszég Károly pedig történelmet írt azzal is, hogy főszerkesztőként belehalt lapjának elvesztésébe, a Naplót ő már csak néhány héttel élte túl. Nemcsak én érzem most úgy, hogy ezzel a névválasztással megsértik Keszég Károly emlékét, meggyalázzák a Napló című békelapnak a vajdasági magyarság köztudatában ma is elevenen élő emlékét, másfelől pedig lejáratják a hetilap nevét is. S mondom ezt annak ellenére, hogy magam is vallom: a névhasználat joga – de jure – igenis őket illeti.

Nevezzék akárhogy, és egy szavam sem lesz, sőt, legyen akár a nevében is benne a Napló szó – minden tiszteletem Tolnai Ottóé, minden tiszteletem Végel Lászlóé, minden tiszteletem Gerold Lászlóé, minden tiszteletem Balázs Attiláé –, de ne legyen Napló Kör, ez az egy ne. Legyen Napló Asztaltársaság… Legyen Napló Baráti Társaság... Vagy bármi más. Bár a legtisztességesebbnek mégis azt tartanám, ha a Napló nevét teljesen kihagynák az asztaltársaság öndefiníciójából. – SZABÓ PALÓCZ Attila

(Magyar Szó, 2012. május 26.)