A 2013-as MAdT szponzorai


Köszönjük a támogatást!
Vissza
XXXIV. Durindó és XLVII. Gyöngyösbokréta

Elnöki köszöntőbeszéd


Hölgyeim és uraim, tisztelt jelenlevők, barátaim!

Tisztem ezúttal kettős feladatot ró rám.

Az első megtisztelő feladat számomra, hogy a magam, a Fesztiváltanács, és kulturális életünk háromezernyi közkatonája nevében köszönthetem Önöket hagyományaink ünnepén, itt, Péterrévén, legtöbbször megénekelt folyónk, a Tisza partján.

Másik feladatom az emlékeztetés: emlékeztetni arra, hogy az első világháborút követő bosszúálló béke ma 90 éve szakította le az anyanemzet testéről, taszította kisebbségi sorsba a Kárpát-medence magyarságának millióit.

A trianoni kereszt súlya alatt a nemzet – az anyaország éppúgy, mint a határon túli nemzetrészek – korábban soha meg nem tapasztalt feladat előtt állott: újra kellett teremtenie önmagát. Ezzel kapcsolatban fogalmazta meg Kodály Zoltán a legfontosabb teendők egyikeként: „Ha egy nemzet újjá akarja építeni önmagát, fontosabb, mint bármikor, hogy visszanyúljon önnön gyökereihez…”

A mi gyökerünk az ősök hagyatéka: a nyelv, a hit, a kultúra – ezen belül pedig kiváltképp az ősi magyar dal, a tánc, a hagyományok. Ezért tartom fontosnak ma, Trianon gyászos évfordulóján, amely a sors különös játéka folytán idén a délvidéki magyar népzene és néptánc ünnepe is, felhívni a figyelmet arra, hogy számunkra a népzene, a néptánc, a hagyomány nem csupán és nem elsősorban szórakozás vagy szórakoztatás, hanem a megmaradás, a magyarnak maradás eszköze is.

Sajnos önnön múltunk ismerete igen-igen hézagos: a mi korosztályunk még talán ismeri, de a nyomunkba lépő nemzedékek számára nagyrészt terra incognita – ismeretlen terület. Pedig hagyományaink nem vesztek el, éppen csak eltemette őket az idő, mint Árpád-kori bazilikáinkat Aracson, Dombón, Oroszlámoson, vagy mint apró pusztatemplomainkat, amelyeknek még a neve sem – vagy éppen csak a neve – maradt ránk. Hasonló sorsra jutott népzenénk, népköltészetünk, a letűnt korok irodalmi hagyatéka, a délvidéki magyarság szokás- és értékrendje, hiedelemvilága… Sorsukat a legmegrázóbban egy régi észt énektöredékkel világíthatjuk meg: „A régi dalokból ezer a levegőben van elszórva, ezer a hóban eltemetve, ezer a sírokba szállott, s a negyedik ezret a szolgaság veszejtette el.”

Mit tudunk, tudunk-e bármit is tenni a fenyegető nemzethalál ellen? Igen: önnön hagyományainkból kell védőhálót emelnünk azáltal is, hogy nemzettársainkat nagy magyarok – idén például gróf Széchenyi István és Erkel Ferenc – példáján buzdítjuk a magyarnak maradásra.

A mi megtartó, éltető erőnk a hagyomány; ha meggyengülünk emberségünkben és magyarságunkban, ha meg akarunk maradni őseink földjén, őseinktől ránk hagyott nyelvünkben, hitünkben, kultúránkban, a megmaradáshoz önnön hagyományainkból kell erőt merítenünk. És hogy ez nem üres nyelvi fordulat, hanem szívet-lelket melengető valóság, arról több kis közösségünk gyakorlata is tanúskodik: szigetben vagy szórványban is meg lehet maradni magyarnak, ha nem fordulunk el attól a felmérhetetlen kincstől, amit ránk hagytak az évszázadok.

Természetes, hogy a nagy megméretésekre, így hagyományaink legnagyobb ünnepére, a Durindóra és a Gyöngyösbokrétára is, minden részvevő igyekszik a legszebbet, a legjobbat elhozni. Arról sem szabad azonban megfeledkezni, hogy a magasabb művészi színvonalra való törekvés a műkedvelő mozgalomnak csak egyik célja. Nem kevésbé jelentős a közösségteremtés és -megtartás. A legfontosabb feladataink egyike: magyar közösségeket teremteni, és azt minden lehető eszközzel megtartani, erősíteni – elmélyíteni az emberekben az összetartozás tudatát, hozzásegíteni őket annak felismeréséhez, hogy nemcsak a nyelvünk és kultúránk közös, hanem a múltunk, a jelenünk és a jövőnk is.

Azt sem szabad soha szem elől téveszteni, hogy egy-egy rendezvény, előadás, hangverseny, szemle, fesztivál, minősítő sosem cél, csupán eszköz annak tudatosításában, hogy azokat, akik énekelnek, táncolnak, muzsikálnak, de azokat is, akik verset vagy prózát mondanak, fúrnak-faragnak, hímeznek, festenek, vagyis kultúránkat ápolják, terjesztik, az egy nemzethez tartozás, a nyelv, a hit, a kultúra atyafisága köti azokhoz, akikhez szólnak, énekelnek, táncolnak, muzsikálnak…

E gondolat jegyében kívánok minden fellépőnek, minden felkészítőnek sikeres szereplést, és minden nézőnek/hallgatónak szívet, lelket gazdagító szép élményt.

Dr. Szöllősy Vágó László, a Fesztiváltanács elnöke