A 2013-as MAdT szponzorai


Köszönjük a támogatást!
Vissza
A nép nevében
2014. október 28., 11:46
Srđan Cvetković: Az 1944 utáni ideológia áldozatainak adatait feldolgozták, már csak
az állami szerveknek, a politikának kell szembesülnie velük

A rendelkezésre álló dokumentumok szerint 1944. szeptember 12. és 1953 között az akkori Jugoszlávia területéről 56 ezer embert végezett ki az OZNA (Népvédelmi Osztály) és további 100 ezer embert ítélt el. Volt, akit agyonlőttek, másokkal a haláltáborokban végeztek. Többségüket népellenségnek tekintették, de az esetek legnagyobb százalékában ártatlanok estek a rezsim áldozatául.

Srđan Cvetković, a belgrádi Kortárs Történelmi Intézet történésze, a titkos sírok feltárására felállított szerb állami bizottság, valamint a Magyar–Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság munkájának eredményeiből, a szerbiai kutatások 15 éves adataiból állított össze egy multimediális projektumot. A Nép nevében elnevezéssel egy olyan kiállítást készített, amely szobákon keresztül vezeti a nézőt, és bemutatja az 1944 és 1953 közötti totalitarizmus és elnyomás hangulatát. A látogató előtt megelevenednek a Népvédelmi Osztály irodái, a szűk börtöncellák, és a látogatók beleolvashatnak a Kivégzettek könyvébe, valamint a halálra ítéltek utolsó vallomásaiba. A megrázó dokumentumfilm bemutatójára pedig éppen a napokban került sor Belgrádban.

Több mint tíz év kutatás áll a háta mögött. A megszerzett adatokból született egy kiállítás és egy film, de készen áll a szerb társadalom szembenézni a történelmének azon részével, amiről közel 70 éve csak suttogtak?


– Egyének erőfeszítéseinek köszönhetően afelé haladnak a dolgok, hogy a társadalom egyre inkább el tudja fogadni ezeket a tényeket. Hetven évnek kellett eltelnie, hogy létrejöjjön a Nép nevében elnevezésű kiállítás, ami most sem kapott kellő támogatottságot, sőt csendes bojkott kísérte. Ugyanakkor a film iránti nagy érdeklődés azt mutatja, szükség volt a téma feldolgozására. Súlya van a témának. De azt gondolom, az igazságnak előbb-utóbb a felszínre kell kerülnie és idővel azok is kénytelenek lesznek szembesülni ezzel a súlyos örökségünkkel, akik nem akartak tudomást venni róla, vagy nem ismerték ezeket a tényeket, vagy elnyomták magukban azokat. Nem tudunk demokratizálódni anélkül, hogy ne ítélnénk el a totalitarizmust, és a kommunizmus kegyetlenségeit.

Említette, hogy ellenállásba ütköztek. Kik mutattak nagyobb ellenállást, az állami szervek, vagy azok, akik átélték ezt az időszakot?


– A társadalom és a politika felől is érződik az ellenállás. Vannak olyanok, akik elutasítják ezeket a tényeket, vagy nem érdekli őket, míg mások manipulálni szeretnének ezekkel az adatokkal. Olyan időket élünk, amikor a régi ideológia már lassan kihalt, az újat pedig még nem alakítottuk ki, nincsenek pontosan meghatározva az irányvonalak. Hol ezt a történelmi évfordulót ünnepeljük, hol pedig azt. És bár a közösségünk még mindig közönyös a kommunizmus idején megtörtént kegyetlenségekkel, egyre többen ismerik fel ennek a korszaknak a tragédiáját.

A rendelkezésre álló dokumentumok alapján 56 ezer nevet jegyzetek fel...

– Igen, ennyi embert biztosan kivégeztek. Ezek közé tartoznak azok is, akikkel sortűz végzett, illetve azok is, akik táborokban végezték. Ennyi emberről van adatunk. De tisztában kell lenni azzal, hogy 70 év eltelt. Azokat az adatokat, amiket találtunk, feldolgoztuk. Nem hiszem, hogy újabb dokumentumokra bukkanunk, ugyanis nagyon sok feljegyzést az idők során megsemmisítettek, több könyvet, jegyzetet nem őriztek meg. Megtörténhet, hogy még valahol előkerül valamilyen feljegyzés, de radikális változásra már nem hiszem, hogy sor kerül az eddig feldolgozott adatokban. A vegyes bizottság nemzetiségtől és helytől függetlenül kezelte az adatokat, így feljegyezte mindazokat, akik 1944 után ilyen-olyan okból a rendszer áldozatául estek.

A megőrzött könyvek ma már elérhetők, Vajdaságban és Szerbia területén is betekintést lehet nyerni ezekbe a könyvekbe, amelyek tulajdonképpen statisztikai jegyzetek, tartalmazzák az áldozat nevét, foglalkozását, a letartóztatásának idejét és helyét, hogy az a személy mennyi időt töltött börtönben, mikor rendelték el a kivégzését... Ezeket a könyveket különböző elnevezés alatt vezették, így találkozunk a Népellenség könyvével (Knjiga neprijatelja naroda), A népellenes elemek könyvével (Knjiga antinarodnih elemenata), A kivégzettek könyvével (Knjiga streljanih), sőt vannak olyan jegyzetek is, amit a Napjaink ellenségei (Neprijatelji današnjice) elnevezés alatt vezetett és hajtott végre a felszabadító bizottság, vagy más állami szerv az akkori Jugoszláviában.

Ha személyes kérdést is feltehetek, miként tudja egy történész közel 15 év kutatás után távolságtartással kezelni az adatokat, különösen, amikor emberi sorsokról van szó?

– Ez a kutatás az életemmé vált, a megszállottság szintjéig. Amikor elkezdtem ezzel a témával foglalkozni, a magiszteri, majd a doktori disszertációmhoz kerestem adatokat. Mindenképpen olyan témával szerettem volna foglalkozni, ami akkor titkos volt, tabutémának számított. Idővel pedig a téma magával ragadott. Megszállítottja vagyok, de nem azért, mintha megrögzött antikommunista elveket vallanék. És nem is váltott ki bennem semmilyen gyűlöletet, hiszen a családom nem kötődik az események egyik oldalához sem. Senkim sem volt tagja a csetnik megmozdulásnak, nem volt senkim sem a Goli otokon, és nem is hurcoltak el senkimet otthonról. Maga a kíváncsiság hajtott. De nem tudtam közömbös maradni. Ez a baj a humán tudományoknál, főleg, ha az emberi sorsok kutatásával foglalkozik az ember. A téma pedig a mai napig él. Szinte mindennaposak a kapcsolataim a túlélőkkel, vagy az áldozatok családjával, sőt az akkori volt tisztekkel is, akik hittek az akkori ideológiában.

A rendelkezésre álló dokumentumokat feldolgozták, elkészült a kiállítás és a film. Mi a következő lépés?

– Mi már ennél többet nem tehetünk, azon kívül, hogy a totalitarizmus kegyetlenségeiről beszélünk, hogy a kiállítást és a filmet is bemutatjuk majd az elkövetkező időszakban több városban. A nyilatkozatok aláírására, vagy a tömegsírok megjelölése és az emlékművek felállítása már az állam és az állami intézmények feladata. Most már minden csak rajtuk áll. – Miklós Hajnalka

(Magyar Szó, 2014. október 25.)